Szélcsenden túl...

Nos félő hogy blogolni fogok

Remélem, hamarosan valóban érzékelhetővé válik, hogy tavasz van! A napsütéssel és a melegebb idővel csak könnyebben tér vissza az életkedv és a remény, szemben a néma fehérséggel vagy a hosszú sötétséggel.

Család és angoltanfolyam. Ezek tartják bennem a lelket, feledtetik el velem a céltalanságot, és kérdőjelezik meg életem feleslegességét.
Bizony, sütögetek itthon. Muffint, pogácsát, pizzát... és nem azért, mert ez lett az új hobbim, hanem mert ezzel legalább örömet okozhatok. Legalább vagyok valaki, aki csinál valamit.

És részese vagyok egy kis csoportnak, ahol beszélek, ahol beszélni kell, és ahol meg is hallgatnak. És ahol egészen jónak érezhetem magamat, ahol fejlődhetek, ahol úgy teszek valami hasznosat, hogy közben élvezem is. Eddig eszembe sem jutott egy angol felsőfokú nyelvvizsga, de most, hogy belevágtam a tanfolyamba és egészen jó vagyok, akár még odáig is eljuthatnék. Ez legalább egy cél.
És egy közösség. Jövő héten beülünk valahová, és bár sejtem, hogy hogyan fogok viselkedni (csendesen:), de mégis teljes jogú részese lehetek ennek a csoportnak. Meg persze arról se feledkezzünk meg, hogy 5+1 fiú/férfi mellett én vagyok a legfiatalabb leányzó. :D Szóval külső és belső hibáim ellenére is talán lehetek a legjobb lánytársaság egy számomra rendkívül szimpatikus, de azért nálam (és a srácoknál) idősebb csoporttárssal, valamint egy szerintem kissé fennhéjázó, de azért rendesnek tűnő nőneművel szemben.

Most még csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy: jaj, de nem szeretem a kacsintgatós embereket!!! Nekem olyan ne kacsintson köszönésnél, aki nem akar tőlem semmit. >:( Vagy használjon szemcseppet! Nahát!

E barátnőtől egy óceán választ el. Mindenki mástól még annál is több.

De mi értelme jelet adnom magamról, ha még az a jel is több lenne nálam. Persze azért megtettem. D barátnőnek többször is írtam, de érthető, az utolsó év az egyetemen nem egyszerű és valóban fontos. Ahogy persze én is.

A többiek esetében fölösleges lenne bármilyen jelzés, hiszen ha ők maguk szeretnének találkozni, akkor sem érnek rá, egyetlen fucking órára. (A sok angol teszi. Angol tanfolyam, angol interjúk, angol nyelvű sorozatok tele szebbnél szebb káromkodásokkal... pedig a felsőfokú németem lenne a fontos.) Hát szóval ez reménytelen, nincs is már kedvem hozzá. Esküvő, házasság, babák, vizsgák, munkahelyek. Interjúk... munka semmi, pénz semmi, fiúk semmi, barátok... semmi. Ők és én - a minden és a semmi.

Panaszkodom, sajnáltatom magam, hogyne, hiszen itt megtehetem. Az új év második hónapjában járunk már, és nincs változás. Gondoltam, akkor minek is írjak ide, hiszen csak magamat és a szánalmas életemet tudom ismételgetni. Az meg kinek jó. Nem kellenek a "fel a fejjel", a "a változik ez majd, lesz ez majd jobb" szövegek. Szart se érnek. Nem vagyok hülye, ugyanezt én is el tudom mondani magamnak, de attól még ami most van, az így szar. Nem csak az álláskeresés, hanem ez az egész.
Szóval nem kell más sajnálata meg a szövege, hogy "jaj ugyan már...", épp elég ezeket itthon és idebent a fejemben elviselni.

Akkor meg mi kell? Erre viszont nem tudom a választ. Nem hiányzik senki, de... Idegesít mindenki, de...

Dühös vagyok. Olyan kétségbeesettül, stresszelősen, folytogatóan és reménytelenül dühös vagyok. Dühös vagyok a nővérem tökéletes tanárosdis-korcsolyázós-vásárolgatós-lefogyós boldog kis világára. Az ősrégi, haldokló laptopomon szenvedve feldühít mások "új számítógépem lesz, jaj de jó nekem" szövege. És legszívesebben kirohannék az esküvők és babák idegenül taszító világából. Hogy jön ez ide, hogy jön ez az én életemhez? Nem. Az igazi kérdés az, hogy hogy jövök én ezekhez. Sehogy.

Dühös vagyok. Nem irígység ez. Magamra vagyok dühös és arra az érzésre, hogy ez igazságtalanság. És tehetetlen vagyok ezzel szemben. És még mindig bizonytalan előttem minden.
Összeállt hát megint a gyilkos hármas kombináció, ami képes elszívni minden erőmet.

De elvagyok magamban. Elvagyok Kicsi Joeval, aki egyike a kevés, de legalább őszinte mosolyforrásoknak. Elvagyok a sorozatokkal. Elvagyok az angolórákkal, az ottani emberekkel - alig ismerjük egymást, mégis mekkora támasznak érzem ezeket az alkalmakat. Az élet értelmének, a létezésemnek a megerősítései. Vajon erre - a szüleimen kívül - mások miért nem képesek? Költői kérdés, hiszen nyilvánvalóan az én hibám...

A Lost jó volt, várom a következő részt. Ez is egy apróság, ami értelmet adhat a jelenlegi életnek nevezett semminek. Persze lehetne sokkal rosszabb, tudom, hogy alapvetően szerencsés vagyok, csak én dramatizálom túl. De ugye minden relatív.

És igazságtalan. És bizonytalan. És nem tehetek semmit.

"De vége már,
Mindenki érzi, hogy vége már.
Mindenki érzi, de senki nem érti,
Hogy milyen kár, milyen kár, hogy vége már,
A tűznek, a szélnek, az égnek,
Annak a gyönyörű, igazi évnek."

PUF - Régi évek

https://www.youtube.com/watch?v=YMP-CVe1AgE

    Majdnem meg is feledkeztem róla, még így szilveszter és az új év előtt meg akartam írni a szokásosnak mondható éves összefoglalót, hisz azt teszik ilyenkor mindenütt.

Alapjában véve pozitívnak kell értékelnem az évet, hiszem minden megtörtént amit szerettem volna ezelőtt egy évvel:  van K, akivel most múltunk fél évesek, a fősuli is megyeget mostmár, úgy érzem. Bár még hátra van a vizsgaidőszak, de merem remélni hogy az sem okoz komoly, megoldhatatlan problémát.

   Ugyanakkor voltak negatív dolgok is, anyuka elhúzódó betegeskedése, a nem kicsit nehezebb anyagi helyzet és barátok elvesztése. Bár ez nem is igazi elvesztés remélem, csak egyszerűen kevesebb idő jut mindenki másra, meg magamra is így hogy van K az életemben meg hogy kicsit komolyabban veszem a tanulmányaimat mint eddig. Persze van akitől nem csak emiatt távolodtam el, távolodtunk el egymástól. Voltak hibáim  jócskán ebben az évben. Csináltam hülyeségeket és bánom hogy így történt. Nem így kellett volna. Vagy nem ekkor. Viszont próbálom pozitívan zárni ezt a kis mini összefoglalót: remélem hogy a jó dolgok továbbra is megmaradnak, tarhatóak lesznek, a rosszak meg eltűnnek, jóra fordulnak. Persze vannak dolgok amiket nem lehet vissza csinálni de azért egy próbát megér , hogy úgy legyen mint régen (persze ez a próbálkozás jelenleg is folyik). Közben rám tört pár gondolat ahogy épp az utolsó mondaton gondolkoztam…

   Nem beszéltünk egy hete, hiányzol ám. Remélem, hogy neked 2010 meghozza végre az áttörést, minden tekintetben. Nagyon bízom benne hogy így lesz, csak meglesz végre az a fránya állás, a tökéletes jelölt és otthon se lesz semmi gond. Ezeket tartom a legfontosabbnak, meg még egy dolgot, de az majd elválik idővel.

   No de tényleg utolsó mondat mert egy icipicit késő vanJ . Mindenkinek kellemes szilveszterezést, akárhol is töltsétek, boldog , békés és sikeres új évet! ;)

U.I. Csak most láttam meg egy privát írást, csak gondoltam szólok erről.

Nem tudom.

Talán T volt a nagy blogtéma. Talán az egyetem időszaka, légköre. Talán az akkori énem.

De most elfelejtek blogolni. Nem is jut eszembe, nem is hiányzik, nincs is mit írnom. Hiszen nem történik semmi. De persze történik, mert interjúk, egy barátnős összejövetel + videó nekik, felbukkanó jelöltek, a család nehézségei vagy akár a múlt, az egyetem kísértése. Amúgy pedig általában a semmiről írtam, akkor jött a sok bejegyzés, tehát nem lehet kifogásom.

Talán változom. Talán körülöttem változik minden más. Talán együtt változunk.

De vajon miért változom? És milyen irányba?

Félek.
Mintha visszasüppednék az egyetem előtti kis bezárt, biztonságos világomba, ahol én vagyok egyedül, illetve a szűk családom - nincs senki más, nem kell másokkal foglalkozni, másoknak megfelelni, kimozdulni. Kényelmes.
De félek. E barátnő is elmegy, ki kéne használnom, ha hív pl. vásárolni, mert aztán soká fogunk csak találkozni. És mégsem teszem. S senki más sem kell. Pedig vannak akiket szeretek, de most, hogy nincs meg az a kapocs, ami összekötött minket, így nehezebb. Gimis barátnővel, D-vel működik máig, ebbe mindig kapaszkodhattam, habár gyakran 3-4 hónap kell, mire felbukkan. Ha ez mindenkivel így lesz, az már nem biztos, hogy elég lesz. Visszazuhanok csendes magányomba, barátok, msn és blog nélkül.
Félek.

Ej, de rég írtam már! Persze nem is nagyon lett volna mit, hiszen események tekintetében semmi változás nem történt. Nincs munka, nincs pasi, jelöltek is csak pár napja bukkantak fel. De úgy egyébként kedv sincs nagyon.

Mégis, ezúttal jó hírrel szolgálhatok. Emlékszünk még első nagy szerelmemre? Arra a T betűre, akiről a legtöbb bejegyzés szólt, aki miatt eddig a legtöbbet szenvedtem, reménykedtem vagy esetleg véletlenül boldog voltam?

Hát kérem szépen, elmúlt. Végre elmúlt. Több mint 5 hónap kellett ahhoz, hogy elfelejtsem, majdnem egy fél év vele való találkozás nélkül. S íme, vége, nem gondolok már rá, nem dobban meg a szívem, nem érdekel, hogy vajon mit csinál, mit gondol, nem keresem a lehetőséget, hogy beszéljek vele.

Megkönnyebbülés. S üresség. Megüresedett a szívem, valahogy kevesebb, színtelenebb lett a világ, de mégis így kell ennek lennie. Túl vagyok rajta.

Persze sosem fogom elfelejteni, fogunk még beszélni, habár találkozni nem hiszem, nem is szeretnék (nehogy előjöjjenek a régi dolgok), de azért mindig valamilyen módon szeretni fogom.

De az idő megtette a magáét, türelmesen kivártam, s most már egy gonddal, szenvedéssel kevesebb. Az idő múlása néha jó.

Bezárulnak. Vagy én csukom be őket. A lényeg, hogy megszűnnek.

Sokmindennel alakult így mostanában. Sok fontosabb mellett például sorozatok. Első rajongásom tárgyából, a House-ból távozott kedvenc (immár szinte egyetlen szerethető) szereplőm, s ezáltal a sorozat maga is megszűnt számomra. Szomorú, mert jó volt valamiért gyerekes fangirlként lelkesedni, kedves kis romantikus, zenés videókat készíteni hozzá, s mindezeket megosztani a többi, különböző nemzetiségű fan-nel. Szép volt.

Aztán itt van életem eddigi legnehezebb, legszebb, legfájdalmasabb és leghatásosabb sorozata, a Six feet under (Sírhant művek). Ma befejeztem. Az utolsó részeknél már kezdett még számomra is túlzóvá válni a szenvedés, de végül megérte végignézni: az utolsó percek - habár pár éve már elspoilereztem magamnak - fájdalmasan gyönyörűek voltak. Azt meg ugye szeretem. Meg is könnyeztem kicsit. Mestermű volt ez, szépirodalom, méghozzá a nehéz fajtából, így aztán valószínűleg nem lesz erőm valaha is újranézni, de egy élmény marad. És egy lezárás. Lezárása a fájdalomnak.

Valami véget ért hát. Akkor pedig valaminek el is kell kezdődnie. Bezárultak ajtók, kinyílnak újak. Egyelőre nekem kell kinyitnom őket, de aztán majdcsak alakul, majdcsak megnyílnak további utak előttem.

Holnap regisztrálom magam munkanélküliként, hogy aztán minél előbb újra intézkednem kelljen, amikor munkát találok. Vagy persze itt van alternatívaként valamilyen tanfolyam... talán holnap már okosabb leszek. De a lényeg, hogy csinálnom kell valami hasznosat, valamit, ami előbbre visz.

Ülni az internet előtt. Ez az ami nem visz előbbre. Mostantól nem lehetnek ilyen üresjárataim. Álláskeresés, videó a lányoknak, honlap az egyiküknek, és max a megmaradt sorozatokból 1-1 ebéd közben.

Msn... Mostanában ez az ajtó is becsukódott, vagy mondhatnám, hogy nem éreztem szükségét kinyitni ezt az ablakot. Nincs már az az érzés, hogy be kell lépnem, hogy beszélnem kell valakivel. Új jelölt nincs, az egyetlen régi eltűnőben, E barátnő ritkán, s olyankor is csak szűkszavúan és rövid időre, többi barátnőt nem is látni. Szakiránytársakkal havonta egyszer épp elég beszélni, hiszen nincs is új mondanivalóm számukra. És Kamikaze sincs már, azaz van, de más már, más a neve, más az egész. Nem tudom, akarom-e ezt a mást. A régit szerettem; amikor még voltak határok.
Nincs már hát a késztetés, hogy belépjek, hogy kimutassam létezésemet és lelkiállapotomat zenékkel, idézetekkel vagy képekkel.

Azért képet cseréltem. Volt: kismadár üldögél egy sírkövön. Lett: vadkacsa száll fel a vízről. Fel.

- Úgy kapaszkodsz a fájdalomba, mintha érne valamit.
  Hidd el, szart se ér. Dobd el! - Előtte az élet, és csak siránkozik.

- Mit kellene tennem?

- Bármit megtehetsz, te mázlista. Élsz.
  Ahhoz képest mi egy kis fájdalom?

- Ez nem lehet ilyen egyszerű...

- És ha mégis?

 

Sírhant művek, 4. évad, utolsó rész

Írok ide dolgokat, ma egész sokat, aztán arra gondolok, jó-e ez így.

Mi van, ha a blogírás mégsem a felszabadulást, hanem a kőbevésést jelenti?

Mi van, ha amit ide leírok, az nem semmissé vagy aprósággá változik?

Mi van, ha az mind felerősödik, belémivódik, és csak nő tovább, elhatalmasodik felettem, és életem meghatározójává válik?

Mi van, ha nem azóta írom ezt a blogot, mióta rossz állapotban vagyok, hanem azóta vagyok rossz állapotban, mióta írom ezt a blogot?

Ha egyszer nem írok ide többet, az azért lesz, mert jól leszek, vagy azért leszek jól, mert nem írok ide?

Mi van, ha egyik sem számít?

"Amikor egy sérült ember (minden ember sérült) úgy tesz, mintha minden rendben lenne, s ő elég erős bármihez, miközben mérhetetlen fájdalom és keserűség emészti, s egyszer nem bírja már tovább, és kitör belőle a sírás, olyan fájdalmas és keserves sírás, amitől az ember alig kap levegőt, és akkor van ott valaki, van ott valaki, aki átöleli, aki mellette van, és megérti, és elfogadja..."

- ezt, ezeket a jeleneteket keresem és szeretem a sorozatokban, s van amelyikből ezt igazán jól megkapom. És olyankor összeszorul a szívem, és könnyek gyűlnek a szemembe, és én is meghatódom a fájdalomtól. Mert erre vártam. Erre várok.

"...és aztán egymásba szeretnek. Vagy legalábbis a sérült ember reménytelen szerelme végre kinyitja szemét, és meglátja őt."

Néha úgy érzem, hogy csak túldramatizálom a dolgokat. Kitalálom, felfújom, hogy nekem is olyan szép, drámai legyen az életem, a gondolkodásom, mint a sorozatok hányattatott sorsú, szeretetre vágyó szereplőinek. Végülis bármit megjátszhatok annyira, hogy én is higyjek benne.

Kivéve egy valamit. Valamit, amit nem én táplálok, hanem ami engem emészt. A halálfélelmet. Túl régóta, és túl gyakran van jelen az életemben. Naponta érzem a rettegést. És ilyenkor már tényleg úgy gondolom, hogy nem az én kezemből indulnak az események. Ilyenkor néha azt érzem, talán segítség kellene, mert egyedül nem megy.
Aztán elmúlik, és optimistán tekintek a jövőbe, ahogyan tettem azt ma is egész nap, egészen idáig. S aztán megrémít ez a hangulatingadozás.
Pedig talán elég lenne csak lefoglalnom magam hasznos dolgokkal, szeretett emberekkel, kedvelt tevékenységekkel. De talán nem.

"Tegnap elértem a gödör mélyére, hogy ma szárnyakat kapjak és felrepüljek magasra, ha csak rövid időre is." - haha, micsoda szöveg. Pedig igaz!

Tegnap fiúmentes napom volt, kellett, jól esett. Se jelölt, se blogtárs, se T, se senki. Csak én, meg a hülye gondolkodásom. Dehát az is kell.

Talán ennek köszönhetően, talán csak úgy, de ma már sokkal jobban éreztem magam. Sikeres nap, interjú, feltöltődés, újabb T-adag az elkövetkező hónapra, és a tisztánlátás esélye. Ez utóbbi azonban nem jött össze, mert se a jelölt, se blogtárs nem jelentkezett, pedig jó lett volna.
Előbbi elvileg beteg, gyakorlatilag nem tudom. Talán arra vár, hogy írjak neki smst. Mert ha csak így lelépne, az elég furcsa lenne tőle.
Blogtárs pedig... Sikerült összevesznünk, melyet valamiféle néma mosolyszünet követett.

Ezt akartam.

Meg akartam sérteni, azt akartam, hogy utáljon, hogy csalódjon bennem. Talán sikerült. Dühös voltam rá, de még dühösebb voltam magamra, ezért kellett mindez. Egyfajta bűnhődés ez. Megérdemlem.

Vissza akarom kapni a régi időket, mert ami most van, az nem normális, abból csak lelkiismeretfurdalás és mély csalódás születik, melyet újabb sértések követnek, hogy a végén már semmi se maradjon.

Barátságot akarok. És távolságot.

De mindenekelőtt kommunikációt, mert anélkül szart se ér egy kapcsolat.

Hogy ki hiányzik még T-nél is jobban? D barátnő.

Tudom, a legutóbbi találkozásunkat én mondtam le, de azóta írtam neki, és nem jelentkezett. Ilyenkor hasonló félelmek születnek bennem, mint T-vel kapcsolatban: talán megharagudott valamiért, és elveszítem. Hülyeség, igaz? De mégis...

Pedig néha úgy érzem benne bízhatok meg a legjobban, ő érthet meg a legjobban. Mikor találkozunk és csak egy rövid beszélgetésre futja, mert sietnie kell vagy fáj a hasa vagy bármi, ami miatt nem is sikerül olyan jól a találkozás, akkor is boldogan tudatosul bennem, hogy ő van. Így ahogy van. És ez jó.
Furcsa ezeket mondani annak ellenére, hogy viszonylag ritkán találkozunk vagy beszélünk, de mégiscsak szeretem őt, és vele bebizonyosodott, hogy az iskola (gimi/egyetem) után is van barátság. A többiekkel ez még csak most fog kiderülni.

Szóval muszáj tudtára adnom, hogy: hiányzik.

Egy hónapja nem beszéltem vele. Mostanában nem látom msnen sem, ami kicsit megrémít, mert mi van, ha soha többet nem látom. És nem köszönhetek el tőle. Mert még mindig nem zártam le, még mindig eszembe jut, még mindig érzek valamit.

Pedig ideje lenne hozzászokni. Egy hónap, majd kettő, majd sok, majd el is felejtem. Így kéne.

De hallok róla mástól, és jó lenne tőle is, és lenne mit mesélnem neki. Dehát ez van. És ez lesz. Ez kéne, hogy legyen.

Mert T korszakának leáldozott, eljön a jelöltek kora.

Csak nem idebent.

"az addig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszó ember egyszerre apróságok miatt is kikel magából, sokkal érzékenyebben reagál mindenre, olyan zajok is zavaróvá válnak a számára, amit addig észre sem vett"

Mióta is idegesít mindenféle? A család, a jelöltek, az emberek az utcán, a zajok... meg a többi szokásos. Szóval kicsit magamnak érzem ezt a kiejelentést, dehát az ember ugye bármit képes magára húzni, ha úgy tartja kedve. No csak elgondolkodtam rajta.

Ja és hogy honnan van az idézet? Így, ahogy van, rá lehet keresni google-val.

De tényleg csak érdekesség.

A Szubjektív tanácsadás post frissítve.

Le kell írnom, mert bosszantanak dolgok!

A lényeg, hogy volt ugye már pár randim, pár "udvarlóm", tehát - ha másban nem is, de - ezügyben van kis kezdetleges tapasztalatom. És tudom, hogy mint nő mi nem jön be, mi idegesít. Az általam megismert férfiak egy része pedig nem tudta/tudja ezeket. Persze ez nagyon szubjektív és nagyon csekély, de akkor is leírom, mert hát na, ahhoz van kedvem! :D

1) Az első találkozásnál nem jó, ha csak sétálgatunk, gyaloglunk, hegyet mászunk, megyünk egymás mellett. Ahogy azt már korábban leírtam, így nem igazán egymáshoz beszéltünk, hanem inkább csak magunk elé, el egymás mellett. Nem tudtam a másik szemébe nézni, figyelni, megismerni, megérteni... hiszen az arc és a szem is annyi mindent el tud árulni.

2) Ha viszont nem első randiról van szó, s főleg ha már régóta ismerjük egymást és sokat beszélgettünk már, akkor aktív program kell, valami olyan, ami új, közös élményekkel gazdagítja a két embert, ami közben új oldalukról ismerhetik meg egymást.

3) Második találkozásra rózsa? Ne! Legalábbis nekem ne!

4) Éshát a nyomulás, ragaszkodás... a legrosszabb. Jó, elismerem, hogy lassú vagyok, lassan alakulnak ki bennem dolgok (ha egyáltalán), de akkor is soknak tartom, ha valaki, akivel eddig összesen 2 vagy 3 randi volt, és még csak a "szimpatikusak vagyunk egymásnak és viszonylag jól elbeszélgetünk" stádiumban vagyunk, tehát ha ekkor ez a valaki minden nap beszélni akar velem, nincs meg nélkülem, tudni szeretné, hogy mit csináltam, mit fogok csinálni, stb. Értem én, hogy egy kapcsolatban, ahol a felek szeretik egymást, valóban napi szintű a kommunikáció, de ha még ott nem tartunk, akkor ez zavaró teher. Számomra.

És nem is értem a logikáját. A mai versenyző társadalomban (társkeresőzésben legalábbis) a fiú érezheti úgy, hogy ha nem mutatja ki eléggé az érdeklődését a lány irányába, akkor jöhet valaki más, és a lány azt fogja választani. De éppen ezért, mivel azt feltételezzük, hogy úgyis a lány választ, nem értem, hogy mire ez a nyomulás. Azért mert valaki mindig jön, jön és jön, nem lesz szimpatikusabb. Nem ettől lesz szimpatikus a lánynak, hanem önmagától. A lány úgyis azt választja, aki tetszik neki, és nem azt, aki előbb ért oda, többet beszél vele, jóképűbb, több pénze van, vagy akármi. Ez elvileg a szív és az érzelmek alapján dől el, tehát nem verseny, hanem egy folyamat, ami vagy kialakul 2 ember között vagy nem. Tehát nincsenek vesztesek, max nyertesek. Én így látom.

Ha viszont a fiú nem az előbbi meggondolásból ennyire ragaszkodó, hanem egyszerűen valóban beleesett a lányba és úgy érzi, hogy teljesen rendben van ez így, és tényleg naponta igényli a lány társaságát, akkor... hát az elég sajnálatos, mert ha a lány nem érez (még!) ugyanígy, akkor bukta lesz a vége, mert menekülőre fogja fogni.

5) És amúgy is, uraim! Mindenkinek az kell, amit (látszólag) nem kaphat meg. Egy ilyen, fent említett fiú tehát cseppet sem lesz vonzó a lány számára. Ellenben riasztó.

6) Még egy eszembe jutott: pedig ez is teljesen alap. A kérdések. Az érdeklődés rendben van, jól is esik, de amikor egymás után jön egy csomó kérdés, az már tolakodó faggatás. Pl. így:
Szia! Hogy vagy? Hogy telt a napod? Mit csináltál? És azelőtt? Most mit csinálsz? És holnap mi a program? Ráérsz? Akkor nagyon elfoglalt leszel? De azért jössz msnre? stb. Ezek msnen, de az sms se jobb... Ááááááááááá!!!

7) Tervezgetés előre. Mármint nem jövő hétre, hanem hónapokra előre. Hogy szerez nekünk jegyet egy előadásra, amire viszont legkorábban jövő évben(!) lesz hely. És hasonlók. Tényleg, tényleg nem jó módszer ez. Kivéve ha le akar rázni, de esetemben nem ez a helyzet. Pedig ha ő nem, akkor...
 

Nincs más megoldás. Az ilyen szegény amatőröket fel kell világosítani.

Egyedül, mégis egyedül vagyok,
Arccal a falnak fordulok és megyek tovább,
De csak a semmi vár.

Furcsa ez. Hiszen nem vagyok egyedül, itt van a családom, a barátaim, és a jelölt, aki valószínűleg szeretne közelebb kerülni hozzám. Én pedig mégis egyedül vagyok. Talán mert így akarom. Ennek mégsincs semmi értelme.

Ismét tálcán kínálnak nekem valakit, aki jó lenne... aki jó. Én pedig még mindig nem tudom elfogadni.

Első randi: A remény. Izgatottan buszoztam haza a találkozás után, mert végre egy normális, szimpatikus, beszélő srácot ismertem meg, még a gyomromban is éreztem ezt a jóleső izgalmat. Pedig csak a remény játszott velem.

Második randi: A kétely. Valóban több ő, mint az előzőek? Normális, szimpatikus és beszél, de úgy tűnik, ennél mégsem több. Egyelőre. Vagy örökre. Ezt sose tudhatom előre, de sok esetben a 3. randi a döntő, úgyhogy mindenképp jönnie kell az újabb találkozásnak. Hátha kiderül valami, hátha fellobban valami láng!

Harmadik randi: A látszat. Nézem őt. Már nem tűnik furcsának a fejformája, a szeme is egészen normális. A maga önmagát ismétlős, eléggé konzervatív és ezáltal beszűkült látásmódú, továbbá kissé szórakozottnak tűnő módján tökéletes barát lenne.
Nézem őt. Elképzelem, ahogy H barátnőm esküvőjén ülünk, és elbeszélget a többiekkel, jól kijön H leendő férjével, együtt nevetve kötelezően lépkedünk tánc gyanánt valami hülye zenére, stb. Mert hiszen kell oda mellém... valaki.
Nézem őt. Tökéletes lenne "k.a." első barátjának, hallom is, ahogy a barátnők mondják, hogy milyen aranyosak vagyunk együtt, miközben megkönnyebbülten sóhajtanak magukban, hogy "végre neki is van már párja".
De a harmadik randi csak ezt hozta magával. A vártat, az elvártat, a megfelelőt, a tökéletest. Illetve annak látszatát. Én viszont ugyanúgy nem tudok, nem érzek semmi, csak azt, hogy ennek így kéne lennie.
De akkor miért pont vele? Hiszen olyan egyformák, hiszen mindegyik szimpatikus. Tulajdonképpen mindegy is, próbálkozhatom bárkivel. Aztán úgysem jön össze.

Tálcán kínálnak nekem valakit, aki jó lenne... De nekem a rossz kellett. Mégpedig azért kellett, mert nem kellett, hogy kelljen. Csak volt, csak belészerettem, nem kértem semmit, nem kaptam semmit, csak volt. T-be beleszeretni a legtermészetesebb dolog volt. Ami viszont most történik, az egy előre választott elvárás. A tálcáról le kell venni egyet a sok közül. Kell.

Társat keresek, állítólag azért, mert szeretnék egy társat. ...vagy nem ezért.

Társat keresek, mert gáz, hogy 23 évesen nemhogy egy kapcsolatom nem volt, de még egy csókig sem jutottam el. Pedig szeretnék.
Társat keresek, mert így természetes. Az emberek összejönnek, szeretik egymást, szakítanak, újra összejönnek, aztán megtalálják azt, akivel családként el tudják képzelni a hátralevő életüket, és több-kevesebb sikerrel így is tesznek. Én is így szeretném.
Társat keresek, mert félek, hogy ha egyszer elveszítem a szüleimet, nem lesz erőm egyedül keresztülmenni ezen. Kell valaki, aki az új családom lehet, akihez kötődhetek, hogy a szüleimtől távolodhassak, hogy kevésbé öljön meg a fájdalom, amikor... Hát normális ez a gondolkodás?
És társat keresek, mert kell valaki, aki elkísér a barátnők esküvőire, hogy ne érezzem magam ott olyan elveszett, magányos szellemnek.

Társat keresek, mert ez az elvárás, ez a normális, ez a túlélés. És én ezeket akarom.

De így nem lehet társat keresni. Nem lehet akarni. Én nem is akarom. Nem akarok olyan lenni, akinek csak azért van barátja, mert kell, mert az is jobb, mintha nem lenne. Nem akarok olyan lenni, aki szívecskékkel bizonygatja msnen, hogy mennyire boldog és mennyire szerelmes és mennyire párkapcsolatban él, miközben csak az elvárásoknak - a környezetem, a társadalom és önmagam elvárásainak - akarnék megfelelni.

Zavaros ez az egész, minden irányban önmagamba ütközöm. Boldog akarok lenni, tudom, hogy valahogy így lehetek az, de menekülök ettől, végül mindig az egyedüllétet választom, ami pedig nem vezet sehová, pláne nem oda, ahová menni szeretnék.

Társat keresek, hogy szerethessek valakit, hogy szeressen valaki, hogy megoszthassunk egymással mindent. Ez az igazi lényege a társkeresésnek. Mégis ez tűnik a legreménytelenebbnek.

Nos, ahogy E barátnőm kissé túlozva megjegyezte: "4 különböző sráccal randiztam az elmúlt 4 napban". Az első igazából előbb volt, de a többi stimmel. Nagyüzem ez, mondom én. :)
De lássuk az összefoglalást:

A 4-ből 2-vel lesz további randi. Az elsővel, aki szimpatikus, végülis helyes srác, kicsit viszont sietne a dolgokkal, és kevésbé találtuk meg a szót egymással. Nem tudom, nem rossz, mégse érzem, hogy minden oké.

Valamint itt a negyedik jelöltem, akivel ma 3 órán át beszélgettünk finom teák mellett. Szintén szimpatikus, nem az a helyes srác, viszont normális, értelmes, jókedélyű, pozitív és... beszél. Igen, tud beszélni, látszólag fesztelenül, vagy ha igazából nem is, akkor is igyekszik, tud is miről, sokat is. Én meg ugye nem vagyok az a csevegős fajta, gyakran inkább hallgatok, de mégis elmondhattam én is mindent, amit akartam, így jól elvoltunk. És a végén nem lehangolva vagy érzelemmentesen utaztam a buszon, hanem feldobódva, izgatottan, hogy hátha!

A másik kettővel szinte egyforma gondom volt. Habár az egyik alapból nem tűnt olyan szimpatikusnak, mindkettővel sétálos randi volt. Úgy tűnik ez nem jön be nekem. Az ember nem néz a másik szemébe, nincs igazi kommunikáció és ismerkedés, inkább csak haladunk egymás mellett, (el)beszélünk egymás mellett. Furcsa, de lehet ebben valami. És hát én se látom őket, és ők se látnak engem, pedig mosolyognék én rájuk, és akkor talán nem lennének olyan komolyak. Pedig komolyak voltak, ritkán nevettek a humoromon, az egyik szinte alig. Vele egyébként hallgatólagos megegyezés született búcsúzáskor, hogy köszönjük, ennyi.
A másikkal inkább kínos búcsú, talán mindketten a másikra vártunk, hogy mondjon valamit, de nem tudtam, ő mit gondolhat. És így, hogy nem ő volt a bátrabb (pedig ugye ő a férfi, én meg a bátortalan), ezzel rá is tette a pontot az i-re. Nem nekem való - hosszú távon semmiképp.

Szóval most itt állok:
-2 jelölt,
2 kiváltságos jelölt,
2-3 további jelölt, akik viszont ha nem mutatnak fel valami rendkívülit, menni fognak, mert egyrészt sok így, másrészt a 2 kiváltságosra kell most koncentrálnom.

Mert a végén csak egy maradhat. Egy, aki mindent visz. :)

Beindult a nagyüzem, interjúk terén, társkereső téren.

Két interjúm volt az elmúlt két napban, egyik sem marketing, hanem kontroller vagy elemző pozícióban.

Eközben szinte egyszerre kezdtem levelezésbe hat jelölttel, s mondhatnám, hogy hurrá, milyen sokan vannak, még választhatok is, de nem így működik.

1. jelölttel megvolt tegnap az első randi, és a szokásosan alakult, a szokásos érzelmekkel. Azaz nincsenek érzelmek, csak egy szimpatikus emberrel találkoztam, aki nem különösebben jött be mint férfi, dehát mi mást várhatnék. Nem létezik szerelem első látásra, én pedig talán egyáltalán nem is vagyok képes ilyenre.

Most sírok. Csak így. Levezetni a feszültséget... megkönnyebbülni... meg biztos a hormonok.

Tehetlennek érzem magam és reménytelennek.

Mikor volt T, alkottam róla egy képet, egy ideált, a számomra tökéletest. Örültem, hogy én is szerethetek végre, úgy mint a többi ember, hogy van miben hinni. Tökéletes volt, mert hétköznapi, mert közeli. És mégis elérhetetlen.

Most megint a valósággal kell szembenéznem, abban kéne boldogságot találnom, de nem megy, egyszerűen nem megy. 1. jelöltem türelmetlenül várja a következő randit, akár naponta találkozna, miközben a többiek is "az ajtómon dörömbölnek", s miután velük is találkoztam, talán ők is ugyanilyen türelmetlenül akarnak majd többet és többet. Én pedig menekülnék. Menekülnék a társkereső oldalról, msnről és a telefonom közeléből, vissza a megszokott magányba.

Öt évemet éltem a marketingért, ez volt a cél, ez volt az álom. De nem tudom, elérhetem-e. A valóság ugyanis nem ez. A valóság a pénzügy, a kontrolling, az elemzés... amivel élhetek, megélhetek, túlélhetek, de nem lehetek boldog.

T a marketing. A társkereső a közgazdaságtan.

Szeretnék, igen szeretnék valakit, de nem azért hogy legyen, hanem hogy szeressem úgy, mint T-t, csak ezúttal a valóságosban, ezúttal viszonozva. De nem érzem, hogy ez így sikerülne.
Lassú vagyok. Nem tudok csak úgy szeretni, és ha valaki sürget (akár csak azzal is, hogy jelzi felém az ő pozitív érzéseit), azzal stresszhelyzetbe hoz, megfelelni akarás és menekülési ösztön lesz úrrá rajtam hűvös racionalitással keveredve. T-t is úgy szerettem meg, hogy nem kellett, lassan, természetesen kialakult és éget önmagában.
De talán egyáltalán nem tudok szeretni. Talán T sem volt természetes, csak önámítás, mert úgy akartam.

Írni akarok még, mert még van mit, de nem tudok, sírok megint, miközben azt akarják, hogy menjek ki vásárolni...

Az igazán "hasznos" iwiw adatlapomra a Magamról részre ennyit írtam: new beginning...
Igen, elkezdődött valami új időszámítás. Nem lesz jobb, mint eddig, mondhatnám még rosszabbnak is akár, de persze a dolog csak nézőpont kérdése. Most kell tényleg elköszönnöm a gondtalan gyermekkor világától, és felnőttként (felnőttebbként :)) viselkedni.

Állásom ugye nincs még, de most már nem csak olyat keresek, amilyet szeretnék, hanem minden közgazdász végzettségemnek és képességeimnek megfelelő helyre jelentkeznem kell. Nem a kiteljesedés, kreativitásom szárnyalása vagy egyéb ilyen rózsaszínű eszme a cél, hanem a "dolgozni kell" és a pénz.
Megszorítások lesznek itthon, legalábbis a szülők vállalkozásának kilátástalan helyzete (= teljes vége) erre enged következtetni, még ha apukám nem is mondja. Gondolom egy családfenntartó férfi ezt sosem ismerné el, meghát ő igyekszik előre tekinteni, gondolkodni és cselekedni. Ennek ellenére jól jönne, ha végre én is dolgozhatnék és kereshetnék, de amíg ez nem jön össze, segítek máshogy.
Kis segítség anyukám munkájában és házimunka. Jelenleg ez utóbbi az egyetlen biztos dolog, amit tehetek értük. Nem leszek mondjuk szakács, de ha minden nap kitakarítok itthon valamit és elvégzem a szokásos teendőket, azzal nemcsak terhet veszek le a vállukról, de még kis örömük is lehet benne a munkájuk okozta feszültség és stressz mellett.
Ezt kell most tennem értük, nem pedig napokat elüldögélni a számítógép előtt és sajnáltatni magamat.

Azért üldögélek ám itt is, mert ki is kell ugye írnom magamból ezeket a dolgokat, továbbá állást és párt is keresek. Ja igen, drága iwiwünk "ezt csinálom, amikor dolgozom" rovatába a "kutatok" szót véstem, azt hiszem elég találóan. A társkeresést magamért teszem, hátha véletlenül megtalálom a boldogságot - hogy ilyen szép közhelyesen fejezzem ki magamat. Végülis akadnak jelöltek, bár nem tudom hogy fogom tudni követni az események, levelek folyását, még megkülönböztetni is nehéz őket... de hátha lesz valami.

Mindeközben barátokra, ismerősökre is kell az idő, merthát nélkülük nehéz lenne, habár többségüknek a barátságunk valahol egy fontossági lista második felében található csak, így most nekem is első sorban a fentiekre kell koncentrálnom, hátha tényleg ők csinálják jól.

Újra belekezdtem. Harmadik alkalommal regisztrálok társkeresőn, ezúttal újra ott, ahol annak idején kezdtem, mellette viszont egy új helyen is. Most tehát nem a leglátogatottabb oldalt választottam, mert az fizetős, így ott a nagyon komolyan, vagy akár elkeseredetten társat (míg-a-halál-el-nem-választ-társat) keresők vannak nagyobb arányban. Azonban nem biztos, hogy jól döntöttem, mert mint kiderült, immár a 2 új választottam esetében is fizetni kell bizonyos szolgáltatások elérhetőségéért, az eddig kapott levelek alapján pedig a többségnek megint csak elutasításokat írhatok majd, ráadásul még a bunkók is többen vannak. Kár, de persze csak tegnap/ma regisztráltam, tehát bőven van esély egy pozitív meglepetésre.

Mégis, már most elkeseredtem, illetve rájöttem, hogy mennyire csekély esély van rá, hogy így szeressek bele valakibe, aki ezt viszonozza is. Ehh, nehéz, nehéz, nehéz. De küzdeni kell és bízva bízni, hátha a társkeresésben ezúttal hamarabb leszek sikeres, mint az állások területén.

Persze vicces is ez az egész. Pl. már rögtön első nap őszinteségem miatt egy türelmetlen levélíró csúnyán elküldött meg se mondom hová (persze még jó, hogy kiderült róla, hogy milyen...). Emellett kaptam két ajánlatot is, hogy mit tennék meg 100 000 Ft-ért, szóval vannak itt elkeseredett és idióta emberek bőven. Ezekre viszont könnyű volt válaszolni, mert poén az egész.

A fotó és 1-2 dolog alapján nem tetsző személyek viszont nehezebb esetek. Rossz az elutasító válasz. Még a dohányosokkal van könnyű dolgom, meg a nagyon extrém életvitelűekkel, mert ott van mire hivatkoznom.

Eddig egyetlen pozitív választ küldtem el, mert nem találtam semmi kivetnivalót a srácban sem az adatlapja, sem a levele, sem a fotója alapján. De ettől még nem tetszik.. csak majd hátha. Végül pedig talán 2 vagy 3 flörtöt fogadtam el, mert már elegem volt a sok elutasításból, az meg olyan egyszerű... csak egyet kellett kattintani. Persze a következményekkel még nem foglalkoztam.

Ma megvolt az első állásinterjúm. Készültem rá, izgultam, féltem, hogy nem tudok válaszolni, hogy angolul kell beszélnem. Aztán nem volt semmi.

10 perces csevegés egy csajjal (akinek a helyét átvenném), aki elmondta, hogy mi lesz a pozíció betöltőjének feladata. Kérdezett 1-2 dolgot, de alig olyat, amikről az állásinterjús cikkek szólnak, inkább csak pár egyszerűbb, felszínesebb kérdés. Hogy azért volt-e ennyire rövid az egész, mert hamar megállapította, hogy nem engem keresnek, vagy csupán azért, mert most tényleg csak be akarták mutatni a feladatokat, hogy így is szeretnék-e pályázni, ezt nem tudom. De két hét múlva kiderül, addigra értesítenek, hogy mehetek-e a következő körös interjúra.

Hogy én hogy érzem? Az állás tetszene, érdekes, új számomra, habár azt hiszem, bármilyen állásnak ugyanilyen lelkesedéssel örülnék ...ha megkaphatnám.
Interjúmat pedig így foglaltam össze msnes érdeklődőimnek: szerintem nem mutattam semmi különlegeset, de rosszat se mondtam, fene tudja... olyan semmilyen volt, de végülis rossz se, szóval első interjúnak megteszi.

De most nem vagyok jó hangulatban. Álmos vagyok, fáradt vagy, fáj a kezem (alig bírok írni), és visszatért az az érzés, amit az interjúval sikerült kicsit elfelednem.

A kilátástalanság, a bizonytalanság érzése. Hogy csak bámulok a sötét, homályos úton előre, de nem látok semmit, nincs semmi, ahová haladnék. Az interjú előtt, legalább arra koncentráltam, amiatt izgultam, de most már újra ugyanott vagyok, mint előtte. Sehol.