Ma megvolt az első állásinterjúm. Készültem rá, izgultam, féltem, hogy nem tudok válaszolni, hogy angolul kell beszélnem. Aztán nem volt semmi.
10 perces csevegés egy csajjal (akinek a helyét átvenném), aki elmondta, hogy mi lesz a pozíció betöltőjének feladata. Kérdezett 1-2 dolgot, de alig olyat, amikről az állásinterjús cikkek szólnak, inkább csak pár egyszerűbb, felszínesebb kérdés. Hogy azért volt-e ennyire rövid az egész, mert hamar megállapította, hogy nem engem keresnek, vagy csupán azért, mert most tényleg csak be akarták mutatni a feladatokat, hogy így is szeretnék-e pályázni, ezt nem tudom. De két hét múlva kiderül, addigra értesítenek, hogy mehetek-e a következő körös interjúra.
Hogy én hogy érzem? Az állás tetszene, érdekes, új számomra, habár azt hiszem, bármilyen állásnak ugyanilyen lelkesedéssel örülnék ...ha megkaphatnám.
Interjúmat pedig így foglaltam össze msnes érdeklődőimnek: szerintem nem mutattam semmi különlegeset, de rosszat se mondtam, fene tudja... olyan semmilyen volt, de végülis rossz se, szóval első interjúnak megteszi.
De most nem vagyok jó hangulatban. Álmos vagyok, fáradt vagy, fáj a kezem (alig bírok írni), és visszatért az az érzés, amit az interjúval sikerült kicsit elfelednem.
A kilátástalanság, a bizonytalanság érzése. Hogy csak bámulok a sötét, homályos úton előre, de nem látok semmit, nincs semmi, ahová haladnék. Az interjú előtt, legalább arra koncentráltam, amiatt izgultam, de most már újra ugyanott vagyok, mint előtte. Sehol.
Komment