"Tegnap elértem a gödör mélyére, hogy ma szárnyakat kapjak és felrepüljek magasra, ha csak rövid időre is." - haha, micsoda szöveg. Pedig igaz!
Tegnap fiúmentes napom volt, kellett, jól esett. Se jelölt, se blogtárs, se T, se senki. Csak én, meg a hülye gondolkodásom. Dehát az is kell.
Talán ennek köszönhetően, talán csak úgy, de ma már sokkal jobban éreztem magam. Sikeres nap, interjú, feltöltődés, újabb T-adag az elkövetkező hónapra, és a tisztánlátás esélye. Ez utóbbi azonban nem jött össze, mert se a jelölt, se blogtárs nem jelentkezett, pedig jó lett volna.
Előbbi elvileg beteg, gyakorlatilag nem tudom. Talán arra vár, hogy írjak neki smst. Mert ha csak így lelépne, az elég furcsa lenne tőle.
Blogtárs pedig... Sikerült összevesznünk, melyet valamiféle néma mosolyszünet követett.
Ezt akartam.
Meg akartam sérteni, azt akartam, hogy utáljon, hogy csalódjon bennem. Talán sikerült. Dühös voltam rá, de még dühösebb voltam magamra, ezért kellett mindez. Egyfajta bűnhődés ez. Megérdemlem.
Vissza akarom kapni a régi időket, mert ami most van, az nem normális, abból csak lelkiismeretfurdalás és mély csalódás születik, melyet újabb sértések követnek, hogy a végén már semmi se maradjon.
Barátságot akarok. És távolságot.
De mindenekelőtt kommunikációt, mert anélkül szart se ér egy kapcsolat.
Komment