Egyedül, mégis egyedül vagyok,
Arccal a falnak fordulok és megyek tovább,
De csak a semmi vár.

Furcsa ez. Hiszen nem vagyok egyedül, itt van a családom, a barátaim, és a jelölt, aki valószínűleg szeretne közelebb kerülni hozzám. Én pedig mégis egyedül vagyok. Talán mert így akarom. Ennek mégsincs semmi értelme.

Ismét tálcán kínálnak nekem valakit, aki jó lenne... aki jó. Én pedig még mindig nem tudom elfogadni.

Első randi: A remény. Izgatottan buszoztam haza a találkozás után, mert végre egy normális, szimpatikus, beszélő srácot ismertem meg, még a gyomromban is éreztem ezt a jóleső izgalmat. Pedig csak a remény játszott velem.

Második randi: A kétely. Valóban több ő, mint az előzőek? Normális, szimpatikus és beszél, de úgy tűnik, ennél mégsem több. Egyelőre. Vagy örökre. Ezt sose tudhatom előre, de sok esetben a 3. randi a döntő, úgyhogy mindenképp jönnie kell az újabb találkozásnak. Hátha kiderül valami, hátha fellobban valami láng!

Harmadik randi: A látszat. Nézem őt. Már nem tűnik furcsának a fejformája, a szeme is egészen normális. A maga önmagát ismétlős, eléggé konzervatív és ezáltal beszűkült látásmódú, továbbá kissé szórakozottnak tűnő módján tökéletes barát lenne.
Nézem őt. Elképzelem, ahogy H barátnőm esküvőjén ülünk, és elbeszélget a többiekkel, jól kijön H leendő férjével, együtt nevetve kötelezően lépkedünk tánc gyanánt valami hülye zenére, stb. Mert hiszen kell oda mellém... valaki.
Nézem őt. Tökéletes lenne "k.a." első barátjának, hallom is, ahogy a barátnők mondják, hogy milyen aranyosak vagyunk együtt, miközben megkönnyebbülten sóhajtanak magukban, hogy "végre neki is van már párja".
De a harmadik randi csak ezt hozta magával. A vártat, az elvártat, a megfelelőt, a tökéletest. Illetve annak látszatát. Én viszont ugyanúgy nem tudok, nem érzek semmi, csak azt, hogy ennek így kéne lennie.
De akkor miért pont vele? Hiszen olyan egyformák, hiszen mindegyik szimpatikus. Tulajdonképpen mindegy is, próbálkozhatom bárkivel. Aztán úgysem jön össze.

Tálcán kínálnak nekem valakit, aki jó lenne... De nekem a rossz kellett. Mégpedig azért kellett, mert nem kellett, hogy kelljen. Csak volt, csak belészerettem, nem kértem semmit, nem kaptam semmit, csak volt. T-be beleszeretni a legtermészetesebb dolog volt. Ami viszont most történik, az egy előre választott elvárás. A tálcáról le kell venni egyet a sok közül. Kell.

Társat keresek, állítólag azért, mert szeretnék egy társat. ...vagy nem ezért.

Társat keresek, mert gáz, hogy 23 évesen nemhogy egy kapcsolatom nem volt, de még egy csókig sem jutottam el. Pedig szeretnék.
Társat keresek, mert így természetes. Az emberek összejönnek, szeretik egymást, szakítanak, újra összejönnek, aztán megtalálják azt, akivel családként el tudják képzelni a hátralevő életüket, és több-kevesebb sikerrel így is tesznek. Én is így szeretném.
Társat keresek, mert félek, hogy ha egyszer elveszítem a szüleimet, nem lesz erőm egyedül keresztülmenni ezen. Kell valaki, aki az új családom lehet, akihez kötődhetek, hogy a szüleimtől távolodhassak, hogy kevésbé öljön meg a fájdalom, amikor... Hát normális ez a gondolkodás?
És társat keresek, mert kell valaki, aki elkísér a barátnők esküvőire, hogy ne érezzem magam ott olyan elveszett, magányos szellemnek.

Társat keresek, mert ez az elvárás, ez a normális, ez a túlélés. És én ezeket akarom.

De így nem lehet társat keresni. Nem lehet akarni. Én nem is akarom. Nem akarok olyan lenni, akinek csak azért van barátja, mert kell, mert az is jobb, mintha nem lenne. Nem akarok olyan lenni, aki szívecskékkel bizonygatja msnen, hogy mennyire boldog és mennyire szerelmes és mennyire párkapcsolatban él, miközben csak az elvárásoknak - a környezetem, a társadalom és önmagam elvárásainak - akarnék megfelelni.

Zavaros ez az egész, minden irányban önmagamba ütközöm. Boldog akarok lenni, tudom, hogy valahogy így lehetek az, de menekülök ettől, végül mindig az egyedüllétet választom, ami pedig nem vezet sehová, pláne nem oda, ahová menni szeretnék.

Társat keresek, hogy szerethessek valakit, hogy szeressen valaki, hogy megoszthassunk egymással mindent. Ez az igazi lényege a társkeresésnek. Mégis ez tűnik a legreménytelenebbnek.