E barátnőtől egy óceán választ el. Mindenki mástól még annál is több.
De mi értelme jelet adnom magamról, ha még az a jel is több lenne nálam. Persze azért megtettem. D barátnőnek többször is írtam, de érthető, az utolsó év az egyetemen nem egyszerű és valóban fontos. Ahogy persze én is.
A többiek esetében fölösleges lenne bármilyen jelzés, hiszen ha ők maguk szeretnének találkozni, akkor sem érnek rá, egyetlen fucking órára. (A sok angol teszi. Angol tanfolyam, angol interjúk, angol nyelvű sorozatok tele szebbnél szebb káromkodásokkal... pedig a felsőfokú németem lenne a fontos.) Hát szóval ez reménytelen, nincs is már kedvem hozzá. Esküvő, házasság, babák, vizsgák, munkahelyek. Interjúk... munka semmi, pénz semmi, fiúk semmi, barátok... semmi. Ők és én - a minden és a semmi.
Panaszkodom, sajnáltatom magam, hogyne, hiszen itt megtehetem. Az új év második hónapjában járunk már, és nincs változás. Gondoltam, akkor minek is írjak ide, hiszen csak magamat és a szánalmas életemet tudom ismételgetni. Az meg kinek jó. Nem kellenek a "fel a fejjel", a "a változik ez majd, lesz ez majd jobb" szövegek. Szart se érnek. Nem vagyok hülye, ugyanezt én is el tudom mondani magamnak, de attól még ami most van, az így szar. Nem csak az álláskeresés, hanem ez az egész.
Szóval nem kell más sajnálata meg a szövege, hogy "jaj ugyan már...", épp elég ezeket itthon és idebent a fejemben elviselni.
Akkor meg mi kell? Erre viszont nem tudom a választ. Nem hiányzik senki, de... Idegesít mindenki, de...
Dühös vagyok. Olyan kétségbeesettül, stresszelősen, folytogatóan és reménytelenül dühös vagyok. Dühös vagyok a nővérem tökéletes tanárosdis-korcsolyázós-vásárolgatós-lefogyós boldog kis világára. Az ősrégi, haldokló laptopomon szenvedve feldühít mások "új számítógépem lesz, jaj de jó nekem" szövege. És legszívesebben kirohannék az esküvők és babák idegenül taszító világából. Hogy jön ez ide, hogy jön ez az én életemhez? Nem. Az igazi kérdés az, hogy hogy jövök én ezekhez. Sehogy.
Dühös vagyok. Nem irígység ez. Magamra vagyok dühös és arra az érzésre, hogy ez igazságtalanság. És tehetetlen vagyok ezzel szemben. És még mindig bizonytalan előttem minden.
Összeállt hát megint a gyilkos hármas kombináció, ami képes elszívni minden erőmet.
De elvagyok magamban. Elvagyok Kicsi Joeval, aki egyike a kevés, de legalább őszinte mosolyforrásoknak. Elvagyok a sorozatokkal. Elvagyok az angolórákkal, az ottani emberekkel - alig ismerjük egymást, mégis mekkora támasznak érzem ezeket az alkalmakat. Az élet értelmének, a létezésemnek a megerősítései. Vajon erre - a szüleimen kívül - mások miért nem képesek? Költői kérdés, hiszen nyilvánvalóan az én hibám...
A Lost jó volt, várom a következő részt. Ez is egy apróság, ami értelmet adhat a jelenlegi életnek nevezett semminek. Persze lehetne sokkal rosszabb, tudom, hogy alapvetően szerencsés vagyok, csak én dramatizálom túl. De ugye minden relatív.
És igazságtalan. És bizonytalan. És nem tehetek semmit.
Komment