"Amikor egy sérült ember (minden ember sérült) úgy tesz, mintha minden rendben lenne, s ő elég erős bármihez, miközben mérhetetlen fájdalom és keserűség emészti, s egyszer nem bírja már tovább, és kitör belőle a sírás, olyan fájdalmas és keserves sírás, amitől az ember alig kap levegőt, és akkor van ott valaki, van ott valaki, aki átöleli, aki mellette van, és megérti, és elfogadja..."
- ezt, ezeket a jeleneteket keresem és szeretem a sorozatokban, s van amelyikből ezt igazán jól megkapom. És olyankor összeszorul a szívem, és könnyek gyűlnek a szemembe, és én is meghatódom a fájdalomtól. Mert erre vártam. Erre várok.
"...és aztán egymásba szeretnek. Vagy legalábbis a sérült ember reménytelen szerelme végre kinyitja szemét, és meglátja őt."
Néha úgy érzem, hogy csak túldramatizálom a dolgokat. Kitalálom, felfújom, hogy nekem is olyan szép, drámai legyen az életem, a gondolkodásom, mint a sorozatok hányattatott sorsú, szeretetre vágyó szereplőinek. Végülis bármit megjátszhatok annyira, hogy én is higyjek benne.
Kivéve egy valamit. Valamit, amit nem én táplálok, hanem ami engem emészt. A halálfélelmet. Túl régóta, és túl gyakran van jelen az életemben. Naponta érzem a rettegést. És ilyenkor már tényleg úgy gondolom, hogy nem az én kezemből indulnak az események. Ilyenkor néha azt érzem, talán segítség kellene, mert egyedül nem megy.
Aztán elmúlik, és optimistán tekintek a jövőbe, ahogyan tettem azt ma is egész nap, egészen idáig. S aztán megrémít ez a hangulatingadozás.
Pedig talán elég lenne csak lefoglalnom magam hasznos dolgokkal, szeretett emberekkel, kedvelt tevékenységekkel. De talán nem.
Komment