Szélcsenden túl...

    Nos, úgy érzem hogy átgondoltam amit lehetett. Nem akartam bármit is írni hirtelen felindulásból... és ez mostmár nem fenyeget. Gondolkoztam rajta hogy érdemes e egyáltalán leírni amiket gondolok vagy csak egyszerűen le kellene zárni a dolgot és kész. De úgy érzem hogy a lezárás előtt akkor is ki kell írnom magamból. Bár lehet hogy nem kellene ennyit lovagolni rajta, főleg amíg meg se beszéltük. Node akkor a kis fejtegetés:Nem tartalak hibásnak, nem haragszom rád, nem is látom okát hogy miért is lehetne vége a barátságunknak... én voltam az aki 1-2 nap alatt beleélte magát valami olyasmibe amibe nem lett volna szabad józan fejjel... bár nem is ez a helyes kifejezés, csak felmerült a lehetőség, én meg eljátszottam a gondolattal, minden realitás nélkül.

   Túl nagy a távolság, van nekem egy betűm és bizony ami a legfontosabb, hogy úgy érzem hogy a szimpátia, főleg személyesen elég egyoldalú. Legalább is az a fajta szimpátia amihez egy barátságon kívül más is kell, nevezzük inkább vonzalomnak, az nincs meg. Az az egyszeri alkalom meg hiba lett volna tényleg, még ha hirtelen ott akkor nem is tűnt annak, de hosszú távon csak rosszabb lett volna. A következő koncertekről vagy bármilyen közös programokról nem is beszélve…

   Csak annyit tudok mondani zárásként hogy igyekszem pozitívan nézni, ebből is tanultunk talán nem is keveset. :)

Azt hittem
Kiapadt már a forrás
Álom marad a hajózás
Mind, ami számított volna
Nincs se szél, se vitorla

Azt hittem
Nincs fegyver a harchoz
Bátorság a kalandhoz
Nem jut idő magamra
Senki nem tölt bort a poharamba

Akartam, hogy véget érjen
Túl sok volt már a jóból
Nekem minden sikerült

Nem sírok, mert én akartam
Érdemeltem, amit kaptam
Minden a helyére került

Azt hittem
Régen átment a kedves az utcán
Hogy nem leszek soha szerelmes most már
Hogy nincsen időm semi másra
Csak a pisztoly csövét nyomni a számba

Csak bekötött szemmel állni a falhoz
Csak imádkozni az őrangyalomhoz
Mondani, hogy persze, meg hátha
Lesz még idő a holnaputánra

Mindig a sor végére állni
Egy régen elment buszra várni
Enni, aludni és nézni az égre
Könyörögni, hogy legyen vége már

Egyszerűen nem tudom
Hogy mitől változott meg minden
Nekem minden sikerült

Tizenkilencre lapot kérek
Nem blöffölök és nem is félek
A végén minden kiderül

PUF - Azt hittem

    Jöhet a nyár összefoglalója:)  Történt egy s más, negatív és pozitív dolog egyaránt, bár nem panaszkodhatok, a pozitívak voltak fölényben.  Olyan dolgok történtek, nem egy nem kettő amit el se hittem volna ezelőtt fél évvel.  Nem is tudom, hol, mivel kezdjem.  K-val jól elvoltunk egész nyáron, voltak gondok de végülis most nem panaszkodhatunk.  Kifejteném bővebben , de nem ismétlem magam néhány bejegyzésenként.  Volt koncert, nem is egy a nyáron:)  Egyik jobb volt mint a másik. Az utóbbira se lehetett panasz:)  Így nyárzárónak... Hiszen én mostantól számítom a nyár végét, pár nap és előadások meg laborgyakorlatok tömkelege, egy más élet.  A balcsi is jó volt, meg a kis egynapos kirándulások, vagy csak a pár órásak is.  Maradt a nyár záró eseménye, amiről egyelőre nem hiszem hogy írnék.  Kell pár nap hogy átgondoljam hogy mit is gondolok, mit érzek erről belül.  Egyelőre úgy is a "nem tudom mit írjak" mondat gyakori ismétlése lenne.  Node pár nap, szerintem 2-3 és kap egy saját bejegyzést minden gondolatommal, hisz önállót érdemel. :)

...

Embergép, aki győzni akar, hiába, ha szeretni sem mer,
Kéri az Istent, hogy rajta segítsen, mert többé már nem hat a szer,
Tönkremegy lassan, egy vírus az agyban, csak erre a napra vár,
Lázas a teste, ölelni szeretne, de tudja, hogy ölni muszáj...

Sajnálom, ha felkavartam
Az érzéseid, ha megzavartam,
A gondolkodásod úgyse jó,
A szerelem ma már kihalt szó.

Bocsáss meg, de nem én kértem,
A szerelmet nem én meséltem,
Felejts el és úgy a jó,
A szerelem ma már kihalt szó.

PUF: Ilyen egy férfi

...kezdete, előszobája, bevezetője.

Nem sok változást érzékelek, habár tudom, hogy azok nagyrészét nekem kell véghezvinnem. Álláskeresés egyelőre abból áll, hogy naponta végignyálazom a megfelelő honlapokat, ha találok valamit, elküldöm az önéletrajzot, egyébként pedig csak várok. Leginkább arra, hátha felhívnak valahonnan, ahová beadtam (arra az alig több mint 10 helyre :S), de asszem várok még egy igazán jó hirdetésre is. Kevés van, a legtöbb nem nekem szól, vagy én nem érzem nekemvalónak, de talán egyszer feladják majd azt a hirdetést is. Vagy nem tudom mi lesz...

Viszont holnaptól nekiállok tornászni/mozogni/erősíteni, legalább az egészségemért ideje tenni valamit, ha már nyakamba szakadt ez a sok szabadidő. Merthát jól kell kinézni.

Pl azért is, hátha hozzálátok egy újabb kereséshez, keresőhadművelethez, és akkor bizony nem szabad önbizalomhiányosan az új jelöltek elé állni, mert nem tudhatom, nem-e a nagy Ő/A/B/C/T... bukkan fel egyszer. Merthogy T-n tényleg kezdem túl tenni magam, ellenben néha rámtör a hmm... - finoman fogalmazva - férfihiány, holott azt se tudom, milyen az. Úgyhogy tenni kell majd valamit, hátha abban nagyobb sikerem lesz, mint állások terén. Bár a fontossági sorrend épp fordított, de hátha egyik után jön a másik.

Új életre fel!

Szeptember elsején kezdődik az új tanév. Nekem is új korszak kezdődik, habár egyelőre, olyan mintha semmi sem történne.

Számomra már két héttel később sem fog tanítás kezdődni, nem lesz hova mennem, nem lesz mit tanulnom, nem lesz mit elérnem.
Ülhetek itthon, böngészhetek állásokat, küldözgethetek önéletrajzokat, felkészíthetem magamat interjúkra, de legfőképpen várhatok. Várhatok, hogy történjen valami, hogy tehessek valamit, hogy mehessek valahová, hogy tanulhassak valamit, hogy legyen mit elérnem.

Ez egy új korszak, egy új élet kezdete. Azaz inkább kapuja. Az új élet majd csak akkor kezdődik, amikor végre állást kapok. De hogy ez mikor lesz, arra nem tudok válaszolni, csak remélhetek, miközben olyan sejtéseim vannak, hogy bizony eléggé soká, túl soká.

Önbizalom. Tervek, célok. Ezeket kell felépítenem, ezekre kell építkeznem. És ezt most jól kell csinálnom, komolyan kell vennem, nem hagyhatom feleslegesen elúszni az előttem álló heteket vagy hónapokat. Megkezdem hát az új élet felépítését, áthozva a régiből a fontos, elhagyva a hátráltató tényezőket. Mert nagy lehetőség előtt állok, csak tőlem függ, hogy mit tudok kihozni, kihasználni belőle.

Lelkesítő szöveg vége

Majdnem három nap a nyaralóban a lányokkal - úgy készültem, hogy ez lesz az utolsó közös, jegyzetégetős nyaralásunk. Talán így is lesz, habár látszólag nem voltak erre utaló jelek, sőt, úgy tűnt minden megy tovább úgy mint eddig. Vagyis inkább úgy mint eddig a korábbi években, a régebbi nyarak során, barátságunk fényes korszakában.

Csendes voltam. Többet ültem némán közöttük, mint bármikor máskor, amikor velük - csak velük - voltam. Hallgattam őket, nem volt hozzáfűzni valóm, vagy csupán nem volt kedvem hozzászólni. És ez rossz volt. De közöttük lehettem, úgy hallgathattam, hogy közben nem kellett félnem, hogy mit gondolnak rólam, hogy nem kellett megfelelnem, hogy nem éreztem magam zavaró tényezőnek. És ez jó volt. Nos, talán felesleges voltam, kivéve, hogy én szolgáltattam a helyszínt, de azért mégis közöttük biztonságban érezhettem magamat... kívülállónak.

Változik minden, gyorsan. A korábbi témákat hirtelen felváltották az eljegyzések, az esküvők, és a babák és pelenkák. A régi válogatás és Quimby cédéket felváltották a rádiók (Danubius és Sláger). Ijesztő szakadék tátongott néha közöttem és egyikük-másikuk között: immár ötünk közül egy feleség gyerektervekkel, kettő pedig menyasszony. Én pedig ugyanott, mint öt éve, vagyis tulajdonképp sehol. Ijesztő, elkeserítő állapot ez. Lemaradok, leszakadok, jelentéktelenné válok, kilógok a sorból... persze mintha eddig nem ez lett volna a helyzet.

De azért tudom én, hogy kedvelnek/szeretnek ők engem valamilyen módon, és én is így vagyok velük. H beszél rengeteget önmagáról, és ettől néha a falat kaparnám, de ha nem beszélne, akkor végülis ki beszélne helyettem.
G pedig az örök különleges számomra, akivel jó volt ping-pongozni és még az éjszakai rosszullét közös élménye is jól esett, mégsem tudom megtenni azt a lépést, amivel a legközelebb kerülhetnék hozzá. Túl sok a különbség.
E-ről úgy tűnik mindannyian tudják, hogy ő áll hozzám a legközelebb, és nem tudom, hogy ennek oka mennyire keresendő bennem vagy bennük vagy a körülményekben. Mert valóban, de amúgy miért...
Hiszen itt van Á, aki most úgy érzem visszatért közénk, újra az a lány, akit úgy megszerettem, akire sosem tudok haragudni. G-vel és E-vel éjszaka néztük az általa hozott filmet; rendkívül gyenge történethez volt szerencsénk, csakhát amilyen bénák vagyunk, nem mondtuk meg egymásnak, hogy "hát ez szar, nézzünk mást", csak a végén helyeseltük ezen következtetést. A lényeg viszont, hogy miközben néztem, mosolyogtam. Mosolyogtam azoknál a kis jeleneteknél, párbeszédeknél és beszólásoknál, melyekről tudtam, hogy ezek tetszenek Á-nak. Tudtam, hogy itt felnevetne, hogy emiatt tetszett neki. Ez pedig jól esett.

És összességében is azért jó volt, nosztalgikus. Pizzát sütöttünk, jegyzetet égettünk (úgy, hogy a többiek mind elfelejtettek/nem tudtak hozni), virslit és szalonnát sütögettünk. És ők mosogattak, szó nélkül csinálták a dolgokat, én pedig dühöngtem magamban, hogy nem férünk el a konyhában. És mindig valaki elvonult aludni, és ment mindig ugyanaz a nóta, a fennmaradásról. És elromlott az idő, hűvös szelek is jártak, megvolt a kis sértődés/összeveszés, de mindig volt napsütés is. Megvolt minden.

Minden, szinte minden ugyanolyannak tűnt. Pedig eltelt egy fél évtized, ami alatt minden és mindenki változott, haladt, fejlődött, továbblépett.

Csak én nem.

Itthon újra... ami jó is, rossz is. Hamar elmúlt ez a két hét, túl hamar, ami talán azt is mutatja, hogy jó volt, a maga módján.

Hallgatom közben a PUF Petőfi rádiós koncertjét... két napja kocsitakarítás közben is végighallgattam az összes albumukat, mert meggondolatlanul a Quimby-k mellett más cédéket nem vittem magammal a nyaraláshoz. Persze nem baj, úgy tűnik megunhatatlanok.

Szóval családi nyaralás a családi nyaralóban. 23 évesen erről az emberek nagyobbik része leginkább olyan véleményen van, hogy unalmas nyűg idegesítő szülőkkel, melyből 2 hetet szenvedés túlélni. Én nem.
Igaz, hogy ebben a korban már gyakran egymás idegeire mennek a szülők és "gyerekek" - nem tagadom, hogy engem is gyakran baromira tudnak idegesíteni az enyéim,de most már másképp gondolkodom, mint pl. 1 éve.

Tudom nagy (közhelyes?) szavakat fogok használni, de mikor elveszítettem nagypapámat, hetekig, hónapokig rettegtem az idő múlásától, magamba zárkózva féltem a haláltól, és hogy milyen hamar elveszíthetem a szeretteimet, legfőképpen a szüleimet. S bele sem merek gondolni abba, hogy az ő fejükben milyen gondolatok születtek... rövid az élet, szeretnék velük minél több időt tölteni, mert tudom, hogy ez boldoggá teszi őket, és amennyi mindent kaptam már tőlük, azt sose lesz időm visszaadni nekik. De megteszem a tőlem telhetőt. Ki tudja, lesz-e még olyan nyár, amikor ennyi időt együtt tölthetünk, hiszen én is dolgozni fogok. Ki tudja, hogy alakul a jövő. Talán lesz majd egy barátom, s vele akarom tölteni majd az időt, bár a kettőt néha csak össze lehet majd kötni.
Tudom, hogy szükségük van rám, mert nagyon nehéz idők járnak rájuk, és jelenleg nem sok minden jó van az életükben nővéremen és rajtam kívül.

De persze itt a másik oldal; nekem is szükségem van rájuk. Vissza kicsit a gyerekkorba. És leginkább biztonság, szociális biztonság. Nem kell megfelelni, mert talán ők az egyetlenek, akik mindig mindenhogy szeretnek és elfogadnak. (Ehh, el se hiszem, hogy miközben ezt írom, könnyek gyűlnek a szemembe... persze biztos csak a hormonok. plusz a puf által előadott 'menetszélben' kiscsillag-dal...)
Na de már "nem lesz már győzelem", ennél lelkesítőbb szám pedig kevés van! :DDD

Amúgy pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen szüleim vannak, tehát a többséggel ellentétben szeretek velük lenni. Habár apukámmal kissé eltávolodtunk, anyukámat viszont - érezhető öregedése ellenére is - néha már szinte legjobb barátnőmnek érzem. Igenis jól elvagyok velük is! Lehet akkor akár engem is unalmasnak nevezni, de szeretek velük kártyázni, ping-pongozni, jókat enni, csillagokat nézni vagy fennmaradni egész éjjel és megnézni a Hold és a Nap felkelését. Jó volt velük lenni, jó volt minden mástól és mindenki mástól távol maradni, így nem hiányzott az internet, sem a főváros, sem senki. Ez a két hét a családról szólt, és nem szívesen hagytam (volna) ott bármi másért.

Most viszont vége van, és hiányozni fog, de azért jó újra itthon. Itthon, ahol egy új élet kiépítésébe kell kezdenem, megtartva a régiből a fontos dolgokat és embereket. De ez már egy új bejegyzés.

Most egy videó, viszont nagyon is érik már végre pár étkézláb bejegyzés részemről, amit majd el is követek a közeljövőben. Remélem kedves blogtárs is tart egy kis élménybeszámolót az elmúlt két hétről, legalább is reménykedem, a mielőbbi felbukkanásáról nem is beszélve :) 

Mivel minimum 2 hétre visszautazom a 20. századba (= nyaralni megyek netmentes övezetbe), így folytatódhat egymás hiányolása...

De azért nem leszek teljesen elzárkózva a külvilágtól; ha msnt nem is, de blogot, emailt azért nagyritkán lesz lehetőségem látogatni, így, kedves blogtárs, ne fogd vissza magad az élménybeszámolóiddal! :D

Hajrá nyááár!!!

Tartozom legalább 1 bejegyzéssel, mert bizony nagy a lemaradás.

Nem is tudom mikor volt már a ZP-s Quimby-koncert, amelyre jó Kamikazéval és egy barátnőjével voltunk hivatalosak. Erről mindenképp meg kell emlékeznem mint koncertről, mint Quimbyről, mint Quimby-koncertről. Ezúttal... sajnos.

Már a koncert éjszakáján megszületett bennem a blogbejegyzés, csakhát időm nem volt leírni, valamint vártam, hátha megváltozik a véleményem, hátha elmúlik az érzés és visszatér a régi rajongás. De nem. Úgyhogy írnom kell.

A társasággal nem volt baj. A tömeggel már inkább... mint kiderült egy csomó embert be sem engedtek már, mert betelt a szórakozóhely (a bejáratnál állták végig a koncertet). A Quimby valóban kinőtte a zp-t, s ennek az volt az ára, hogy még hátul is nyomorogni kellett 161 centimmel a szekrényméretű pasasok mögött, így természetesen alig láttam valamit, még a kivetítőt is alig. De nem panaszkodni akarok, ez a koncertek természetes velejárója, s ilyenkor szoktam is mondani, hogy "viszont a zene mindenért kárpótolt". De most nem mondom. Talán ha láthattam volna az együttes tagjainak arcát, mennyire élvezik a zenét (mert azt nagyon szeretem nézni), de valószínűbb, hogy akkor sem.

Ma éjjel a semmi sem olyan,
mint amikor olyan, amilyen.

Szögezzük le, hogy szeretem a Quimbyt, imádom minden eddigi albumukat (az utóbbit nem nevezném annak), KissTibi hangjával amúgyis szinte bármilyen számot el lehetne nekem adni. Koncertjeik látogatásának a száma a 20-hoz közelít, ami ennyi idő alatt és ilyen lusta/tömegfóbiás ember esetében, mint én, ez bizony nagyon szép, - szubjektív véleményem szerint - tisztességes eredménynek számít. Ezért még jobban fáj ez a bejegyzés.

Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem.

Azt hittem, a tömeggel van a baj, azt hittem, az utóbbi idők koncertjeivel van a baj, azt hittem a Quimbyvel van baj. Hiszen minden koncerten szinte ugyanazok a számok hangzanak el, még az átvezető zenék is kb ugyanazok, így pedig nem igazán nyújthatnak új élményt, főleg, hogy a tömeg miatt nem is látom őket. De tévedtem.
Merthogy többszáz ember nem tévedhet. Márpedig többszáz ember élvezi ezeket a koncerteket, ahogyan Kamikazénak is tetszett, tehát egyértelműen magamban kell keresni a hibát.

Nem zavar és nem kavar fel,
mindenki boldogon élhet vele

Én csak álltam. S ha már ott voltam, hát táncikáltam (rugóztam:)) az ütemre, hogy legalább a testmozgás meglegyen. De csak álltam. Nem énekeltem. Mindig énekelek. Azért megyek koncertre, hogy énekelhessek, hogy a dalszövegeken keresztül kiordíthassam magamból minden érzelmemet. De most meg se mukkantam. Azaz pár populáris számnál énekeltem (Autó egy szerpentinen, Ajjajjaj), de ettől meg megijedtem, hiszen én a többi számot szeretem igazán.

>>Üresen állok, mindennek háttal<<

Mert tényleg csak álltam, nem éreztem semmit, nagy üresség tátongott bennem. A Most múlik pontosannál eszembe jutott T, de ő is csak egy üres név, üres fogalom volt, nem éreztem se melegséget, se fájdalmat, se vágyódást, semmit. És ez végig így ment. A Legyen vörösnél azért felkaptam a fejem, hátha... de hiába. Egyedül a hegedű (+zongora) gyönyörű pluszjátéka révén ragyogott fel a nap rövid időre idebent - csekély vígasz.

De a nihil nem idilli állapot

Hiányoztak az érzések. Hiányoztak a régi újdonságok, a régi kedvencek. Hiányzott E, hiányzott G és H is. Velük ismertem meg, szerettem meg a Quimbyt, velük mentem koncertekre. Nélkülük nem ugyanaz.

De hiányoztam én is. Talán változom. Biztosan változom. Öregszem vagy felnövök, komolyodom vagy lenyugszom. Vagy épp most lázadok. Ez a Quimby már nem az a Quimby, amibe én beleszerettem, illetve már nem az az ember vagyok, aki a Quimbybe beleszeretett.
Részemről most ennyi volt. Vége a Quimby koncerteknek, nincs már értelme miattuk mennem. Ezt pedig nagyon rossz kimondani, mert szeretem őket, és jó nézni őket, de egyszerűen valami elmúlt. Talán a Quimby eggyet jelentett az egyetemi évekkel, talán annak volt a megtestesítője, így annak végeztével, ezek a koncertek is értelmüket vesztik, csak fájdalmat vagy nosztalgiát idézhetnek fel bennem. De leginkább azt az ürességet, amit most érzek. Mert vége van. Vége egy korszaknak, vagy akárminek, de a lényeg, hogy ennek a Quimby koncertek is a részei voltak. És ez nagyon nagy kár.

...jobb, ha magamba költözöm.

Na végre túl vagyok a nyelvvizsgán! Tegnap írásbeli, ma szóbeli. És ráadásul teljesen váratlanul ma már eredményt is rögtön mondtak. És e szerint sikerült!!! Van/lesz egy felsőfokú német nyelvvizsgám! :D

Pedig nehéz volt, az írásbeli egy része már szinte szemétnek is mondható, a szóbelin pedig én bénáztam. Ennyi rengeteg nyelvtani hiba + makogás... nos erre a drága, meleg(barna szemű) kopaszember tanárbácsim max jóindulattal adott volna a 30-ból 15 pontot, itt viszont hozzámvágtak 27-et. WTF! Nos, talán ennyire tetszettek nekik az előre betanult szép kifejezéseim, vagy az előbbi férfiú készített minket sokkal rosszabbra? Bár szerintem inkább egyszerűen itt rendesebbek voltak, mint a nyelvvizsga központjában. De ha mégis valóban magam miatt kaptam volna ennyi pontot, akkor csak azt tudom elképzelni, hogy a többiekhez (középiskolásokhoz) képest több értelmes/releváns dolgot tudtam a témáról (munkanélküliség a fiatalok körében) összeszedni, végülis igencsak aktuális számomra.

Szóval ha majd valami hivatalos papírt is a kezemben tarthatok arról, hogy valóban megvan a nyelvvizsgám, akkor majd kijelenthetem, hogy összességében szerencsés voltam. :)
És akkor majd megköszönhetem a kedves - már említett - tanáromnak is, mert ahogy ilyenkor mondják, nélküle nem sikerült volna.

Jaj, ez utóbbit viszont nem megfelelő személytől idéztem... na igen, most hogy vége a hivatalos németmagolásnak (elfelejteni azért nem kéne teljesen), már megint könnyebben megtelhet a fejem mindenféle fölösleges, hülye, szenvedős gondolattal. De hátha nem!

Meghát még a "nem megfelelő személynek" is köszönettel tartozom a német dalokért, azok is segítettek, ahogy a jó kis Rammstein nóták. :D

Most pedig pihenek, alszom egy hatalmasat, aztán már csak egy jó koncert kell, ahol kiugrálhatom magamból az elmúlt hetek feszültségét.

Ilyen baromi hosszú júliusom (és júniusom) még sohasem volt. Végtelennek tűnt, és óriási öröm, hogy végre vége lett. Egy hónapig (főleg az utolsó héten) ki se dugtam a fejemet a németből, próbáltam a teljes külvilágot kizárni és tanulni. Semmi angol nyelvű film vagy zene, még magyar nyelvű sem. Semmi időelszórakozás az interneten, hanem csakis előre a német felsőfok felé. Nehéz, megerőltető volt nagyon is, de megérte.

Hiányzol :( 

( bár tisztában vagyok vele hogy nyelvvizsga és ahoz hajrá :) )

A #?$ß>#&@ mp3-lejátszóm rohadjon meg, hogy épp most kell neki felrobbannia, rajta az összes német zenémmel meg még ki tudja, mivel. Grrrrrrrrrrr!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Elnézést...

A sorban várakozó bejegyzések ellenére részemről még kb egy hétig szünetel a blog, mivel jövő hét végén német nyelvvizsga, és jaj-jaj-jajj! mennyit kell még rá készülni. Szóval most beköltöztem egy német cuccokkal teli kuckóba, és igyekszem nem kijönni onnan egészen addig, míg nem szerzek hiper-szuper-perfekt felsőfokú némettudást. Mert egyelőre távol állok még ettől, de addig még hátha...

Nem is tudom, hogy hogy álljak a dologhoz. De azt hiszem, maradok az optimista gondolkodásnál és a "lazán legyintve nevetek rajta" hozzáállásnál. Merthogy:

Az egyértelmű gyógyulásnak és pozitív fejlődésnek számít, hogy megtetszik egy új ellenkező nemű, azaz nem kell bizonyos betűkre gondolni, őt hiányolni. Viszont nem is kell nagy dolognak felfogni ezt az örömteli eseményt, mivel jelenleg, elvonási tünetekkel küzdő személyemből adódóan egyáltalán nem meglepő, hogy tetszik egy férfi hangja és tekintete. Ebből egyébként mostanra simán levonható az a következtetés, hogy e két dolog igen fontos számomra.
Na de most nem ez a téma... szóval a lényeg az, hogy valószínűleg kb minden újonnan megismert ellenkező nemű kiválthat bennem érdeklődést, amennyiben egy bizonyos keretbe esik. És innen térhetünk rá a negatívabb gondolatokra.

Mert egyrészt szánalmas, hogy bárkibe bele tudnék esni, anélkül, hogy megismerném. Másrészt még szánalmasabb, hogy ez esetben a saját tanáromba. Az meg már nem is szánalmas, hanem egyenesen röhejes, hogy ez a tanár vélhetőleg meleg! Bár ma csupán egy fülbevaló arulkodott erről, szóval az ember nem lehet 100%-ig biztos, megaztán ugye akadnak biszexuális emberek is, dehát akkor is. Ráadásul asszem megint csak azért indult be az agyam (+a hormonok), mert ami ugye elérhetetlen, az még jobban kell. De ezen az egészen tulajdonképp már csak röhögni lehet. Rajtam. De szerencsére tudok is. Mert nem kell ezt ám olyan komolyan venni! :D

Tehát szépen felsoroltam a negatív dolgokat, szóval vissza a pozitívakhoz. Mert amellett, hogy gyógyulok, legalább beindult a fantáziám is, és legalább újra van értelme kétszer is végiggondolni, hogy ma/holnap/... éppen mit vegyek fel. Azaz igazából semmi értelme, de ez akkor is jót tesz nekem, hiszen ki ne szeretne néha újra kicsit naiv, rajongó tinédzser lenni... és nagyritkán szoknyát húzni. :D

ehh, ennyit arról, hogy angol helyett németül kezdek gondolkodni...

Nos tehát a némettanulás mellett egyik legfontosabb feladatom jelenleg T-ből kigyógyulni, s felejteni. Táncolni.

Egy lépés előre, két lépés hátra.
Így volt ez az egyetem utolsó félévében, helytelenül és reménytelenül. De ennek szerencsére vége.

Két lépés előre...
Eljutottam idáig. Haladtam, gyógyulgattam, megérttettem magammal dolgokat, gondolkodtam, de leginkább nem is gondolkodtam, hanem inkább felejtettem, s ez így volt helyes. Szépen, reménykedve.

...egy lépés hátra.
És most itt vagyok meginogva. Gyengeség, T-hiány, elmélkedés, érzések és vágyak. Remény és reménytelenség.
Közben a "love is in the air, everywhere I look around" valóságával is meg kell küzdenem, mely egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetemet.

De majd ismét erőt gyűjtök, és indulok tovább. És gyógyulok és felejtek. Táncolok.
És egyszer vége lesz a táncnak, már nem lesz hová visszalépni, akkor már csak menni fogok. Előre.

német német német

Hát persze, hogy írok legalább pár szót a tegnapról (vagyis már tegnapelőttről)! Már hogy ne tenném, amikor az utóbbi hetek - vagy hónapok? - egyik legjobb estéje volt. Bár tulajdonképp azt is mondhatnám, hogy egyik jó estéje volt, mert azok is valahogy ritkaságszámba mentek mostanában.

Szóval Kamikaze (akivel harmadszor találkoztam, de amúgy szinte minden nap), barátja (akivel másodszor találkoztam) és egy barátnője (akivel először találkoztam). Tehát nem beszélhetünk hosszú, régi ismeretségről, mégsem éreztem magam zavarban, sőt, jól éreztem magam velük, és mosolyoghattam őszintén. Érdekes ez, hiszen mindig arról írtam, hogy én csak hosszú ismeretség után vagyok képes mások társaságában felengedni, és magamat adni. Tegnap mégis így történt. Betudhatnánk ezt a Jägermeisternek, de nem hiszem, hogy amiatt. Sokkal inkább azért, mert kedves emberekről van szó, akiket valamiért közelebbnek éreztem most magamhoz, mint a barátnőimet, akiket 5 éve ismerek. Persze 2 Jäger számomra sok, de akkor sem hagyom arra fogni!

Ma akaratlanul is sikerült összehasonlítanom a tegnapot a legutóbbi barátnős szülinapozással, ami után a "nem vagyok én senki" bejegyzés született. Talán a különbség az emberek számában keresendő; 20-at megközelítő létszám 4-gyel szemben. Vagy a sok ismeretlen arc végülis 1-gyel szemben. Vagy elvárásoknak megfelelés valamiféle közös időtöltéssel szemben. Esetleg párok egyedül érkezőkkel szemben. Komoly témák a laza könnyedséggel szemben. Nem tudom, de más volt, érdekes volt, jó volt, és hasznos volt.

Pedig fáradt voltam, nem is nagy kedvvel indultam útnak, főleg, hogy csak 1-2 óra miatt. Haza is jöttem volna, ha nem adják meg nekem pontosan azt, amire mindig szükségem van; ez az "addig kérlelés/rábeszélés", melynek eredményeként végül maradtam a koncerten. Tudom, nehéz eset vagyok, de szükségem van az ilyen "erőszakosságra", illetve a megerősítésre, hogy vagyok valaki, hogy számít, ha én is ott vagyok. És csodálkozom, hogy ez most valóban megtörtént. Ugyanígy logikus módon készültem tömegközlekedéssel hazamenni, egyértelmű volt, hogy elsőre, másodjára és harmadjára is visszautasítom a hazaszállításom felajánlását, de negyedjére is megkérdeztek, és ez megintcsak jó volt. Meg az is, hogy hazavittek. :)

Hülye ember vagyok na! Tök átlagos példa erre: ha valaki felajánlja, hogy megfogja a táskámat, amíg útközben felveszem a kabátomat, visszautasítom. Nem azért, mert nem lenne tényleg nagy segítség, hanem mert nem szeretek szívességet kérni; erősnek akarok tűnni; mindig is egyedül voltam, egyedül oldottam meg a dolgokat (mármint azokat, ahol a család segítsége kiesett), nehéz egy más helyzetet elfogadni, s aztán még nehezebb lenne visszatérni a "saját erőhöz". De jól esik, ha valaki továbbra is erősködik, ha kitartóbb nálam, ha az udvariasság helyett igazából én számítok. A puszta vagy túlzott udvariasság amúgy is zavarba hoz, mert folyamatosan meg "kell" köszönnöm, miközben viszont valamilyen szinten el is várom. Mondom, hülye ember vagyok én, ráadásul nő is... (most látom az ördögi vigyorgást bizonyos bárány bólogató fején :D)
A lényeg: ahhoz, hogy elfogadjam valakinek a segítségét, bizony nálam kitartóbbnak kell lenni. Hogy megéri-e? Hosszú távú hála és szeretet jár cserébe, ezt eddigi tapasztalatokkal tudom is bizonyítani.

...na persze megint jól elkanyarodtam a témával magam felé. Kis egoista. :D

Szóval a lényeg, hogy a 2 feles okozta valós vagy képzelt hányinger és szédelgés majd az éjszakai rendellenes szívdobogás ellenére megérte ez az este, jobban mondva kellett is és jó is volt, és remélem lesz is még ilyen! Köszönet Kamikazénak és barátainak mindenért, többért is, mint amit ide leírtam!

(Zárójelben) remélem azt is, hogy nem csak velük lehet ilyen, elvileg a barátnők is barátnők még... leendő, új ismeretségekről nem is beszélve!

A cím pedig? Tetszett a szövege a tegnapi koncerten. :)

Miután írok egy bejegyzést, valamilyen válasz valahonnan mindig érkezik rá. Sőt, mindenre lehet választ kapni. Pedig nem hiszem, hogy belemagyarázom, nem hiszek a sorsban vagy jelekben sem... de ilyen esetekben azért mégis talán.

Gondoltam meghallgatom ma a Csík zenekar akusztikus koncertjét a rádióban. Aztán látom, hogy most már nem is ők lesznek, hanem valami ismeretlen, angol nevű, de magyar izébizé-együttes. A rádió bekapcsolva maradt, mert még Michael Jackson számok mentek... a papagájnak is tetszett. Végül jött az Akusztik is izébizé-együttessel, de én nem hallottam őket, mert lekötött az a gyönyörű zongorapötyögés. De aztán bemutatkoztak, és kiderült, hogy ez az ő zenéjük. Jött utána már ének is a zongora mellé; kissé érdekes, lassú, szomorkás, nem épp popzenei dallamok (balladák), refrént se igazán tartalmaz, de a férfihang elég mély ahhoz, hogy megkedvelhető legyen, a zongora pedig lenyűgöző tud lenni.

Szóval csak ülök és hallgatom, habár a papagáj is közbedumál, mellettem a konyhában zörögnek, Kamikazéval is komoly témáról beszélgetek, de akkor is. Zongora... Persze a legjobb talán az lenne, ha nem dumálnának (énekelnének) bele, de így is jó most.

Zongora. Már negyedszer bukkan fel az elmúlt napokban. Ezt már nevezhetem jelnek. Hatalmas zongora a koncerten szép dallamokkal; falnak fordított zongora boci-boci tarkával a szülinapozós művelődis házban; zongorázó program a neten; zongoradallamokat játszó együttes a rádióban. És mindegyik pont úgy, mintha épp nekem szólnának.

Hogy zongorát kell-e többet hallgatnom, vagy végre meg kell tanulnom zongorázni, hogy a saját pötyögésemet hallgassam, az majd eldől idővel. De ha lesz már keresetem, abból akár egy digitális zongora is összejöhet. :)

"Azaz a bizonytalan jelen és jövő kifejeződése a zenében" - szép, mi? :D

Hmm. Visszaolvasva ez a bejegyzés is kissé semmitmondó, ám annál hosszabb szövegelésnek tűnik, amit asszem összefoglalhatnék egyetlen mondatban is: "Új jó, kedvenc zenéket akarok! MOST!"

A hétvégén Juventus rádiós zenéket hallgatott a család a kocsiban. Sajnos mind a négyünk zenei ízlése elég különböző, így saját cd nem igazán jön szóba (kivéve, ha én vezetek, mert akkor az megy, amit én akarok :)), sőt még a rádiók esetében is eltérnek a zenei preferenciáink (Sláger vs Sztár vs Petőfi...), így kötöttünk ki egészen véletlenül a Juventus 90-es éveinél. Nosztalgiázva hallgattam gyerek- és tinikorom kedvelt (rádióban agyonjátszott) zenéit; ezek még éppen nem kerülnek be az általam Sláger-rádiós számoknak nevezett, elutasított kategáriába, így könnyebben beletörődtem, hogy nincs esély alternatív számra.

Mert végülis az elmúlt kb 4 (de főleg a legutóbbi 2) év az alternatívról szólt. Az alter rock után megjelent a Quimby mint életem eddigi legmeghatározóbb zenei élménye, s aztán elkezdett tágulni a magyar alter világa, melyekből a PUF és a Kiscsillag emelkedett ki erősebben, de megszerettem olyanokat, mint a Hiperkarma, a The Perfect Name, SID, Kaukázus... (bár lehet, hogy műfaji besorolásuk kevésbé helytálló).
Nem tagadom, hogy e számok/előadók 98%-át T-nek köszönhetem, de nem csak miatta szerettem meg őket (remélem!). Viszont ha már az ő hatását tekintjük, bizony nem csak magyar, hanem rengeteg külföldi - amerikai/angol mellett francia, német és más, közép-kelet-európai - zenét is neki köszönhetek. De még új műfajokba (pl. trance/techno) is belekóstoltam miatta. A rengeteg új zenei élményért örök hála neki, emellett viszont nehéz, nagyon nehéz helyzetbe is hozott...

Így jutunk el az "előre vagy vissza" problematikájához.
Mert úgy néz ki, váltani kell. Csak kérdés, milyen irányba.

A jelenleg kedvelt zenék nagyrésze T-től van, márpedig ezeket nem bírom tiszta fejjel hallgatni, tehát mindenképp a pihentetésük szükséges. Akkor pedig mi marad? Minden, ami előtte volt. Időrendben visszafelé kb. Quimby; néhány rockegyüttes; saját, egyébként változatos válogatás cd-im; valamint egészen visszanyúlva: a 90-es évek és a 2000-es évek elejének (rádiós) zenéi, melyekről a bejegyzés elején szó volt. De van értelme ezekhez visszatérni?

Hiszen a 90-es évekből már kinőttem, valószínűleg nem jelentenek többet, mint nosztalgiát. Ráadásul mint bármi, még ezek is képesek T-t eszembe juttatni (tudom én, hogy ez nem egyszerű folyamat!) a "búcsúmsn" által és mert rájöttem, hogy akkoriban a dance-es popszámok voltak az általam is kedveltek. :D
A késői 90-es, korai 2000-es években pedig elég lett a rádióból, aztán jött ugye az internet, és így a saját ízlés kibontakozása sok-sok válogatás cd készítésével. Persze azokat a számokat valóban szeretem, közelebb állnak hozzám mint az előbbi slágerek, de egy időre talán meguntam őket.
Ezzel kb egyidőben következett pár alternatív/rock/alternatív rock együttes kiemelése; elő szoktam venni őket, de nem lehet rájuk "új zenei korszak"-ot építeni.
És végül Quimby. Vajon elmúlik ez is? Szeretem őket, szeretem az eddigi összes albumukat, de az utolsót valahogy nem (kivéve, hogy olyan szemét módon fülbemászó az "Ajjajjaj"). És emlékek itt is vannak: lányok/barátnők, koncertek. Talán ezt is pihentetni kellene...

De akkor mi lesz? Zene nélkül nem lehet élni. Az eddigi kedvencek szép sorban esnek ki, újakat viszont nem látok, nem találok. Mert immár nincs, ami/aki hasson rám. Nincs ember, nincs környezet. Csak én vagyok. Mert eddig mindössze két olyan szám volt, amibe teljesen befolyásolás nélkül zúgtam bele (Truly medly deeply, One last breath), és ezek is jó rég voltak már.
Tehát könnyű azt mondani, hogy vissza helyett irány előre, de ha egyszer még minding csupán nagy sötétszürkés köd az, amit magam előtt látok! A zene nem csak szórakoztató, hanem önkifejező, hangulatmódosító, élvezeti és gyönyörködtető eszköz is, amit szeretek, és amit továbbra is szeretnék szeretni.

De innen merre tovább? Vagy csak türelem? De meddig, és addig hogyan?

Belenéztem a jövőbe. Nem, nem az 1 év múlvaiba, amiről az előző bejegyzés szólt, hanem a mostaniba, azaz az 1 hónap múlvaiba.

Mert most még 1 hónapig van mit csinálnom, van célom, van feladatom, van mivel lefoglalnom magamat. Nyelvvizsga. Német. Felsőfok. Kell.

De aztán? Aztán. Nyár. Elvileg 1 hónap nyár. Gyakorlatilag a keresés kezdete. S ezúttal annyi mindent kell keresnem...

Állást keresek.
Szerelmet, társat keresek.
Új barátokat, ismerősöket keresek?
És keresem önmagamat.
Tulajdonképpen a jövőmet keresem.

Mert a jelennek vége van. Eddig az egyetem jelentett mindent; munkát, elfoglaltságot, ismerősöket és barátokat, abban láttam rövid távon még a jövőt is, és ott találtam rá egy szerelmi forrásra is.

De most ennek vége. Vége a biztos forrásnak, támasznak, jövőnek. Csak a sötét és homályos bizonytalanság van, és ahhoz, hogy ez megszűnjön, keresnem kell. És találnom.

Mi lesz egy év múlva ilyenkor, július 1-én?
Elgondolkodtam ezen.

Nem is az számít, hogy ez a dátum egy kisebb ünnep, bár így jó alkalom, hogy ne felejtsem el majd visszanézni ezt a bejegyzést. Az számít, hogy mennyi változás lesz addig. A környezetemben.

Persze talán velem is, legalábbis jó lenne, és hát mivel állást kell találnom, abból a szempontból biztos lesznek újdonságok. De a magánéletemben?
Remélem, hogy a családban nem lesz változás, épp elég, hogy ez az év elvett tőlünk valakit, és mióta azon dolgozik, hogy más dolgokat is elvegyen! Ha változás kell, akkor ezúttal adjon! Valamit vagy valakit.
Jöhetne pl. egy új férfi... Mondjuk nővéremre is ráférne, de elsősorban most magamra célzok. Csakhát végülis most is ugyanott vagyok, mint tavaly ilyenkor, tehát miért is lenne ez jövőre másképpen. De azért majd igyekszem és reménykedem is.
Barátok, ismerősök terén pedig... nehéz kérdés.

De vannak ötleteim, hogy egy év múlva mi lesz:

E Kanadában... önző vagyok, nem akarnám, hogy menjen... hiányozni fog!
H talán esküvőn innen vagy már épp azon túl... ez rendben is van.
Á mondjuk terhes... végülis megvalósulni látszanak az elképzelései, jó neki.
G-t nem tudom, remélem boldog lesz akárhogyan is! Talán ő is már egy férfival, mint a fentiek, de persze lehet anélkül is.

D barátnőnek szintén a legjobbakat remélem, és azt, hogy ugyanígy barátnők legyünk. Azok vagyunk 6 éve, és működik, nem akarom elveszíteni.

Kamikaze 1 év múlva természetesen csajozni fog. Ha nem a mostani lánykával, akkor egy újjal, végülis most kezdődik csak az élet. :)

És az ismerősök? Pl. egyetemről. Na ez az, amiről fogalmam sincs. Hogy vajon tartjuk-e még a kapcsolatot, s így lesz-e lehetőségem megtudni, hogy mi van velük. Jó lenne. Addigra talán már őszintén tudok majd örülni, ha mondjuk T megtalálja a neki való lányt.

Én pedig... megleszek valahogy, biztosan jobban mint most, de talán rosszabbul mint 4 éve. De változások lesznek, ez biztos!

Elérkeztünk hát e hónapnak a végéhez, mely valamennyire vízválasztó számomra. Ugyanis június végéig adtam magamnak határidőt, hogy "kiélvezzem" még az utolsó heteket, napokat, perceket T-vel, mert aztán már soha többet így...
Ha jól számolom, ez a hónap mindössze 2 személyes találkozást jelentett; továbbá egy, szép hosszú, vizsga előtti msnezést, melyet búcsú-msnnek neveztem, kiegészítve pár másikkal; és végül e-mailek. De egyik sincs lezárva, elvileg.

Pedig a találkozásban nem hiszek, annak ellenére, hogy utolsó személyes beszélgetésünkkor, amikor én el akartam volna köszönni így személyesen, ő hárított, és kb megígérte, hogy fogunk még mi találkozni. Szeretnék én hinni neki, de mi okom lenne rá.
Msnre is (talán csak a nyár miatt) jóval kevesebb esély adódik, emellett ő amúgysem írna, én pedig ritkán merem zavarni, most már konkrét (egyetemi) okom se lesz rá.
Az e-mail pedig... na igen, a legkönnyebb, a legtávolságtartóbb, de azért mégis.. valami. Csakhát mindig zavarban voltam T-vel, hogy mennyire mehetek el a közvetlenség és a személyes tartalmú infók megosztásának irányába, s ez a levélírásra is igaz. Emellett pedig mégsincs meg a valódi beszélgetés izgalma (zavara:)).

Kérdés azonban - fogadalmamra visszatérve, - hogy nem kéne-e ezeket egyébként is, így ahogy vannak, lezárni és elfelejteni, T-vel együtt. De nem.

Tegnap írtam válaszlevelet... nem búcsúlevelet... de aztán ki tudja. Rajta a sor, hogy válaszoljon majd valamikor, tulajdonképpen a nyár folyamán mindegy is, hogy mikor, én örülni fogok neki. A lényeg, hogy bizonyítsa, ha valóban nem szeretné teljesen megszakítani a kapcsolatot (ahogyan ezt másik szakirányos csoporttársam is megígérte), én örülni fogok neki. Ha mégis megszakadna a dolog, akkor majd mehet a búcsúlevél is, mert részemről ennyi a minimum, egy normális lezárásnak is örülni fogok.

És akkor mégis hogyan is gondoltam betartani ezt a június végi határidőt?
Nos. Egy ideig biztosan nem találkozom T-vel, nem beszélek vele, tehát nincs valós idejű kontaktus, nem látom, nem hallom, nem érzem. Rövid is lesz ez a nyár; a következő hónapban nyelvtanulással foglalom le magamat, aztán pedig családi/baráti nyaralás és álláskeresés kezdődik. Tehát nem sok időm lesz rá gondolni, s ez idő alatt a róla kialakult kép halványul, veszít jelentőségéből, a kusza érzelmek helyét átveszi a racionális tisztánlátás. Ezen a nyáron már a remény sem segít "táplálni a tüzet", így szépen lassan sikerülni fog elfelejteni életem első szerelmét, vagy legalábbis életem első - fizikai és érzelmi - vonzódását.

S mi marad? Egy szép emlék, tapasztalat, és talán/remélhetőleg egy ember, egy kedves ismerős, egy kivételes, volt egyetemi csoporttárs, megkockáztatom: egy távoli barát. És egy érzés. Egy lecsillapodott, szelid érzés, melynek révén mindig kicsit másként, többként fogok gondolni és tekinteni rá, de nem lesz ez már több, mint egy mosoly, magamban.

Hogy van-e értelme ennek? Szerintem van. "Kevés az ember, sok az emberszerű lény." Megbecsülöm hát ezt a keveset, és túllépek olyan apróságokon mint egy plátói vonzalom. Nem, nem mondom, hogy könnyű lesz, amikor még mindig bármiről ő jut(hat) eszembe, de már most jobb így pár hét után, már most egyszerűbben írtam neki a válaszlevelet, és reálisabban látom a dolgot. Aztán az élet úgyis eldönti majd, hogy lesz-e értelme egy sima kapcsolattartósdinak (habár a mostani állapotnál mindenképpen több értelme van), de ez már egy másik történet.

Szóval T nincs lezárva, de "a szőke kékszemű" le lesz, és ez így jó mindenkinek.

   A második bejegyzés egy emberről fog szólni. Úgy gondoltam hogy külön bejegyzést érdemel, ezért is nem került bele az előzőbe. Órára pontosan egy hónapja ismertem meg egy lányt, K-t. Barátnőjét már ismertem netről egy ideje, de még nem láttam személyesen. Megígértem neki hogy elmegyek velük bulizni, miután lemondtam egy hívást már. Úgy fest hogy mindenképp az eddigi talán legjobb döntés volt, mert ott buli közben eléggé jól éreztük egymást egyik barátnőjével. 3-4óra folyamatos tánc együtt. Majd 2héten át jópár találkozó és rengeteg msn-es beszélgetés. Pontosan 2hétre a megismerésére rá eldöntöttük hogy járunk. Azóta együtt vagyunk. Sajna nem helybéli, bár nem lakik olyan tragikusan messze se. Annyira pont eléggé hogy ne találkozhassunk amikor csak gondolunk egyet. Meg volt pár egyéb probléma is például ma is, de összességében azért jól megvagyunk. Súrlódások meg akadnak mindenütt, remélem azon is csiszolunk. Szeretek vele lenni és úgy érzem hogy ő is így van vele, nagyon örülök hogy megismertem. :)

   Károlytól pedig elnézést hogy lenyúlom a betűjét, de hát nincs mit tenni:D