Elérkeztünk hát e hónapnak a végéhez, mely valamennyire vízválasztó számomra. Ugyanis június végéig adtam magamnak határidőt, hogy "kiélvezzem" még az utolsó heteket, napokat, perceket T-vel, mert aztán már soha többet így...
Ha jól számolom, ez a hónap mindössze 2 személyes találkozást jelentett; továbbá egy, szép hosszú, vizsga előtti msnezést, melyet búcsú-msnnek neveztem, kiegészítve pár másikkal; és végül e-mailek. De egyik sincs lezárva, elvileg.
Pedig a találkozásban nem hiszek, annak ellenére, hogy utolsó személyes beszélgetésünkkor, amikor én el akartam volna köszönni így személyesen, ő hárított, és kb megígérte, hogy fogunk még mi találkozni. Szeretnék én hinni neki, de mi okom lenne rá.
Msnre is (talán csak a nyár miatt) jóval kevesebb esély adódik, emellett ő amúgysem írna, én pedig ritkán merem zavarni, most már konkrét (egyetemi) okom se lesz rá.
Az e-mail pedig... na igen, a legkönnyebb, a legtávolságtartóbb, de azért mégis.. valami. Csakhát mindig zavarban voltam T-vel, hogy mennyire mehetek el a közvetlenség és a személyes tartalmú infók megosztásának irányába, s ez a levélírásra is igaz. Emellett pedig mégsincs meg a valódi beszélgetés izgalma (zavara:)).
Kérdés azonban - fogadalmamra visszatérve, - hogy nem kéne-e ezeket egyébként is, így ahogy vannak, lezárni és elfelejteni, T-vel együtt. De nem.
Tegnap írtam válaszlevelet... nem búcsúlevelet... de aztán ki tudja. Rajta a sor, hogy válaszoljon majd valamikor, tulajdonképpen a nyár folyamán mindegy is, hogy mikor, én örülni fogok neki. A lényeg, hogy bizonyítsa, ha valóban nem szeretné teljesen megszakítani a kapcsolatot (ahogyan ezt másik szakirányos csoporttársam is megígérte), én örülni fogok neki. Ha mégis megszakadna a dolog, akkor majd mehet a búcsúlevél is, mert részemről ennyi a minimum, egy normális lezárásnak is örülni fogok.
És akkor mégis hogyan is gondoltam betartani ezt a június végi határidőt?
Nos. Egy ideig biztosan nem találkozom T-vel, nem beszélek vele, tehát nincs valós idejű kontaktus, nem látom, nem hallom, nem érzem. Rövid is lesz ez a nyár; a következő hónapban nyelvtanulással foglalom le magamat, aztán pedig családi/baráti nyaralás és álláskeresés kezdődik. Tehát nem sok időm lesz rá gondolni, s ez idő alatt a róla kialakult kép halványul, veszít jelentőségéből, a kusza érzelmek helyét átveszi a racionális tisztánlátás. Ezen a nyáron már a remény sem segít "táplálni a tüzet", így szépen lassan sikerülni fog elfelejteni életem első szerelmét, vagy legalábbis életem első - fizikai és érzelmi - vonzódását.
S mi marad? Egy szép emlék, tapasztalat, és talán/remélhetőleg egy ember, egy kedves ismerős, egy kivételes, volt egyetemi csoporttárs, megkockáztatom: egy távoli barát. És egy érzés. Egy lecsillapodott, szelid érzés, melynek révén mindig kicsit másként, többként fogok gondolni és tekinteni rá, de nem lesz ez már több, mint egy mosoly, magamban.
Hogy van-e értelme ennek? Szerintem van. "Kevés az ember, sok az emberszerű lény." Megbecsülöm hát ezt a keveset, és túllépek olyan apróságokon mint egy plátói vonzalom. Nem, nem mondom, hogy könnyű lesz, amikor még mindig bármiről ő jut(hat) eszembe, de már most jobb így pár hét után, már most egyszerűbben írtam neki a válaszlevelet, és reálisabban látom a dolgot. Aztán az élet úgyis eldönti majd, hogy lesz-e értelme egy sima kapcsolattartósdinak (habár a mostani állapotnál mindenképpen több értelme van), de ez már egy másik történet.
Szóval T nincs lezárva, de "a szőke kékszemű" le lesz, és ez így jó mindenkinek.
Komment