Itthon újra... ami jó is, rossz is. Hamar elmúlt ez a két hét, túl hamar, ami talán azt is mutatja, hogy jó volt, a maga módján.
Hallgatom közben a PUF Petőfi rádiós koncertjét... két napja kocsitakarítás közben is végighallgattam az összes albumukat, mert meggondolatlanul a Quimby-k mellett más cédéket nem vittem magammal a nyaraláshoz. Persze nem baj, úgy tűnik megunhatatlanok.
Szóval családi nyaralás a családi nyaralóban. 23 évesen erről az emberek nagyobbik része leginkább olyan véleményen van, hogy unalmas nyűg idegesítő szülőkkel, melyből 2 hetet szenvedés túlélni. Én nem.
Igaz, hogy ebben a korban már gyakran egymás idegeire mennek a szülők és "gyerekek" - nem tagadom, hogy engem is gyakran baromira tudnak idegesíteni az enyéim,de most már másképp gondolkodom, mint pl. 1 éve.
Tudom nagy (közhelyes?) szavakat fogok használni, de mikor elveszítettem nagypapámat, hetekig, hónapokig rettegtem az idő múlásától, magamba zárkózva féltem a haláltól, és hogy milyen hamar elveszíthetem a szeretteimet, legfőképpen a szüleimet. S bele sem merek gondolni abba, hogy az ő fejükben milyen gondolatok születtek... rövid az élet, szeretnék velük minél több időt tölteni, mert tudom, hogy ez boldoggá teszi őket, és amennyi mindent kaptam már tőlük, azt sose lesz időm visszaadni nekik. De megteszem a tőlem telhetőt. Ki tudja, lesz-e még olyan nyár, amikor ennyi időt együtt tölthetünk, hiszen én is dolgozni fogok. Ki tudja, hogy alakul a jövő. Talán lesz majd egy barátom, s vele akarom tölteni majd az időt, bár a kettőt néha csak össze lehet majd kötni.
Tudom, hogy szükségük van rám, mert nagyon nehéz idők járnak rájuk, és jelenleg nem sok minden jó van az életükben nővéremen és rajtam kívül.
De persze itt a másik oldal; nekem is szükségem van rájuk. Vissza kicsit a gyerekkorba. És leginkább biztonság, szociális biztonság. Nem kell megfelelni, mert talán ők az egyetlenek, akik mindig mindenhogy szeretnek és elfogadnak. (Ehh, el se hiszem, hogy miközben ezt írom, könnyek gyűlnek a szemembe... persze biztos csak a hormonok. plusz a puf által előadott 'menetszélben' kiscsillag-dal...)
Na de már "nem lesz már győzelem", ennél lelkesítőbb szám pedig kevés van! :DDD
Amúgy pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen szüleim vannak, tehát a többséggel ellentétben szeretek velük lenni. Habár apukámmal kissé eltávolodtunk, anyukámat viszont - érezhető öregedése ellenére is - néha már szinte legjobb barátnőmnek érzem. Igenis jól elvagyok velük is! Lehet akkor akár engem is unalmasnak nevezni, de szeretek velük kártyázni, ping-pongozni, jókat enni, csillagokat nézni vagy fennmaradni egész éjjel és megnézni a Hold és a Nap felkelését. Jó volt velük lenni, jó volt minden mástól és mindenki mástól távol maradni, így nem hiányzott az internet, sem a főváros, sem senki. Ez a két hét a családról szólt, és nem szívesen hagytam (volna) ott bármi másért.
Most viszont vége van, és hiányozni fog, de azért jó újra itthon. Itthon, ahol egy új élet kiépítésébe kell kezdenem, megtartva a régiből a fontos dolgokat és embereket. De ez már egy új bejegyzés.
Komment