Hát persze, hogy írok legalább pár szót a tegnapról (vagyis már tegnapelőttről)! Már hogy ne tenném, amikor az utóbbi hetek - vagy hónapok? - egyik legjobb estéje volt. Bár tulajdonképp azt is mondhatnám, hogy egyik jó estéje volt, mert azok is valahogy ritkaságszámba mentek mostanában.
Szóval Kamikaze (akivel harmadszor találkoztam, de amúgy szinte minden nap), barátja (akivel másodszor találkoztam) és egy barátnője (akivel először találkoztam). Tehát nem beszélhetünk hosszú, régi ismeretségről, mégsem éreztem magam zavarban, sőt, jól éreztem magam velük, és mosolyoghattam őszintén. Érdekes ez, hiszen mindig arról írtam, hogy én csak hosszú ismeretség után vagyok képes mások társaságában felengedni, és magamat adni. Tegnap mégis így történt. Betudhatnánk ezt a Jägermeisternek, de nem hiszem, hogy amiatt. Sokkal inkább azért, mert kedves emberekről van szó, akiket valamiért közelebbnek éreztem most magamhoz, mint a barátnőimet, akiket 5 éve ismerek. Persze 2 Jäger számomra sok, de akkor sem hagyom arra fogni!
Ma akaratlanul is sikerült összehasonlítanom a tegnapot a legutóbbi barátnős szülinapozással, ami után a "nem vagyok én senki" bejegyzés született. Talán a különbség az emberek számában keresendő; 20-at megközelítő létszám 4-gyel szemben. Vagy a sok ismeretlen arc végülis 1-gyel szemben. Vagy elvárásoknak megfelelés valamiféle közös időtöltéssel szemben. Esetleg párok egyedül érkezőkkel szemben. Komoly témák a laza könnyedséggel szemben. Nem tudom, de más volt, érdekes volt, jó volt, és hasznos volt.
Pedig fáradt voltam, nem is nagy kedvvel indultam útnak, főleg, hogy csak 1-2 óra miatt. Haza is jöttem volna, ha nem adják meg nekem pontosan azt, amire mindig szükségem van; ez az "addig kérlelés/rábeszélés", melynek eredményeként végül maradtam a koncerten. Tudom, nehéz eset vagyok, de szükségem van az ilyen "erőszakosságra", illetve a megerősítésre, hogy vagyok valaki, hogy számít, ha én is ott vagyok. És csodálkozom, hogy ez most valóban megtörtént. Ugyanígy logikus módon készültem tömegközlekedéssel hazamenni, egyértelmű volt, hogy elsőre, másodjára és harmadjára is visszautasítom a hazaszállításom felajánlását, de negyedjére is megkérdeztek, és ez megintcsak jó volt. Meg az is, hogy hazavittek. :)
Hülye ember vagyok na! Tök átlagos példa erre: ha valaki felajánlja, hogy megfogja a táskámat, amíg útközben felveszem a kabátomat, visszautasítom. Nem azért, mert nem lenne tényleg nagy segítség, hanem mert nem szeretek szívességet kérni; erősnek akarok tűnni; mindig is egyedül voltam, egyedül oldottam meg a dolgokat (mármint azokat, ahol a család segítsége kiesett), nehéz egy más helyzetet elfogadni, s aztán még nehezebb lenne visszatérni a "saját erőhöz". De jól esik, ha valaki továbbra is erősködik, ha kitartóbb nálam, ha az udvariasság helyett igazából én számítok. A puszta vagy túlzott udvariasság amúgy is zavarba hoz, mert folyamatosan meg "kell" köszönnöm, miközben viszont valamilyen szinten el is várom. Mondom, hülye ember vagyok én, ráadásul nő is... (most látom az ördögi vigyorgást bizonyos bárány bólogató fején :D)
A lényeg: ahhoz, hogy elfogadjam valakinek a segítségét, bizony nálam kitartóbbnak kell lenni. Hogy megéri-e? Hosszú távú hála és szeretet jár cserébe, ezt eddigi tapasztalatokkal tudom is bizonyítani.
...na persze megint jól elkanyarodtam a témával magam felé. Kis egoista. :D
Szóval a lényeg, hogy a 2 feles okozta valós vagy képzelt hányinger és szédelgés majd az éjszakai rendellenes szívdobogás ellenére megérte ez az este, jobban mondva kellett is és jó is volt, és remélem lesz is még ilyen! Köszönet Kamikazénak és barátainak mindenért, többért is, mint amit ide leírtam!
(Zárójelben) remélem azt is, hogy nem csak velük lehet ilyen, elvileg a barátnők is barátnők még... leendő, új ismeretségekről nem is beszélve!
A cím pedig? Tetszett a szövege a tegnapi koncerten. :)
Komment