Majdnem három nap a nyaralóban a lányokkal - úgy készültem, hogy ez lesz az utolsó közös, jegyzetégetős nyaralásunk. Talán így is lesz, habár látszólag nem voltak erre utaló jelek, sőt, úgy tűnt minden megy tovább úgy mint eddig. Vagyis inkább úgy mint eddig a korábbi években, a régebbi nyarak során, barátságunk fényes korszakában.
Csendes voltam. Többet ültem némán közöttük, mint bármikor máskor, amikor velük - csak velük - voltam. Hallgattam őket, nem volt hozzáfűzni valóm, vagy csupán nem volt kedvem hozzászólni. És ez rossz volt. De közöttük lehettem, úgy hallgathattam, hogy közben nem kellett félnem, hogy mit gondolnak rólam, hogy nem kellett megfelelnem, hogy nem éreztem magam zavaró tényezőnek. És ez jó volt. Nos, talán felesleges voltam, kivéve, hogy én szolgáltattam a helyszínt, de azért mégis közöttük biztonságban érezhettem magamat... kívülállónak.
Változik minden, gyorsan. A korábbi témákat hirtelen felváltották az eljegyzések, az esküvők, és a babák és pelenkák. A régi válogatás és Quimby cédéket felváltották a rádiók (Danubius és Sláger). Ijesztő szakadék tátongott néha közöttem és egyikük-másikuk között: immár ötünk közül egy feleség gyerektervekkel, kettő pedig menyasszony. Én pedig ugyanott, mint öt éve, vagyis tulajdonképp sehol. Ijesztő, elkeserítő állapot ez. Lemaradok, leszakadok, jelentéktelenné válok, kilógok a sorból... persze mintha eddig nem ez lett volna a helyzet.
De azért tudom én, hogy kedvelnek/szeretnek ők engem valamilyen módon, és én is így vagyok velük. H beszél rengeteget önmagáról, és ettől néha a falat kaparnám, de ha nem beszélne, akkor végülis ki beszélne helyettem.
G pedig az örök különleges számomra, akivel jó volt ping-pongozni és még az éjszakai rosszullét közös élménye is jól esett, mégsem tudom megtenni azt a lépést, amivel a legközelebb kerülhetnék hozzá. Túl sok a különbség.
E-ről úgy tűnik mindannyian tudják, hogy ő áll hozzám a legközelebb, és nem tudom, hogy ennek oka mennyire keresendő bennem vagy bennük vagy a körülményekben. Mert valóban, de amúgy miért...
Hiszen itt van Á, aki most úgy érzem visszatért közénk, újra az a lány, akit úgy megszerettem, akire sosem tudok haragudni. G-vel és E-vel éjszaka néztük az általa hozott filmet; rendkívül gyenge történethez volt szerencsénk, csakhát amilyen bénák vagyunk, nem mondtuk meg egymásnak, hogy "hát ez szar, nézzünk mást", csak a végén helyeseltük ezen következtetést. A lényeg viszont, hogy miközben néztem, mosolyogtam. Mosolyogtam azoknál a kis jeleneteknél, párbeszédeknél és beszólásoknál, melyekről tudtam, hogy ezek tetszenek Á-nak. Tudtam, hogy itt felnevetne, hogy emiatt tetszett neki. Ez pedig jól esett.
És összességében is azért jó volt, nosztalgikus. Pizzát sütöttünk, jegyzetet égettünk (úgy, hogy a többiek mind elfelejtettek/nem tudtak hozni), virslit és szalonnát sütögettünk. És ők mosogattak, szó nélkül csinálták a dolgokat, én pedig dühöngtem magamban, hogy nem férünk el a konyhában. És mindig valaki elvonult aludni, és ment mindig ugyanaz a nóta, a fennmaradásról. És elromlott az idő, hűvös szelek is jártak, megvolt a kis sértődés/összeveszés, de mindig volt napsütés is. Megvolt minden.
Minden, szinte minden ugyanolyannak tűnt. Pedig eltelt egy fél évtized, ami alatt minden és mindenki változott, haladt, fejlődött, továbblépett.
Csak én nem.
Komment