Nem, azért nem tehetek úgy mintha minden rendben lenne, és még szinte örülnék is a történteknek. Mégiscsak ember vagyok, valamiféle érzésekkel, amik számomra újak és fontosak voltak, ezt pedig nem lehet csak úgy elfelejteni. Ki kell adni a keserűséget, fájdalmat stb.

Talán most tényleg kibukott angyal vagyok. Majdnem egy évet pazaroltam el T-re, ami mindig bizonytalan volt, legtöbbször fájdalmas, így szörnyen fárasztó, és csak ritkán kaptam valami kis apró pozitívumot, ami boldogságszerű érzést válthatott volna ki bennem. Ez így nem jó arány, úgyhogy igazán ki lehetek egy kicsit bukva. De persze épp ezért jó, hogy végre legalább vége van.
Angyal azért lehetnék, mert még tegnapi beszélgetésünk alatt is végig azon voltam, hogy levegyek minden terhet a válláról. Hogy nem az ő hibája, nem haragszom rá. Pedig ha randi után megmondja egyszerűen, hogy "nem", akkor mostanra már túl tettem volna magam rajta. De nem tudott a szemembe nézni és megmondani, és ezzel mégiscsak fájdalmat okozott nekem. Őszinteség, könyörgöm, nekem annyi elég!

És nem, nem fogom megérteni, hogy miért nem adott 2. esélyt! Elfogadom, de nem értem meg. Hogy félhet valaki annyira attól, hogy ugyanolyanra sikerülne a második randi, mint az első volt? És akkor mi van? Hát nem ez is egy játék, egy puhatolódzás, egy kísérlet két ember között? Ha nem jön be, hát istenem, van ilyen! Esetleg nevettünk volna rajta.
Mert sok hasonlóságunk ellenére én éreztem a chemistryt, valami aprócska vibrálást közöttünk. Tény, hogy ez a randin nem volt meg, utána kétségbe is estem és hiányoltam az érzéseket, de minden nem sikerülhet elsőre. Van amin dolgozni kell, és aztán beérik, s a gyümölcs édesebb, mint azt az ember gondolná. De úgy tűnik, hogy T nem így gondolkodik. Feladja vagy elmenekül, vagy igazán nem is akarta. De mindegy.

Tegnap szerencsém volt azért. Délután még sírásközeli állapotban üldögéltem a gép előtt. Aztán elmentem nagypapámat látogatni, s rájöttem, hogy mit számít, ha szeretek valakit, de az inkább némán lelép, amikor nagypapám összes öröme, hogy eszik és hogy mi látogatjuk. Ráadásul utóbbit fél napon belül el is felejti. Ehh, nem megyek bele ebbe jobban, mert megfájdul a szívem, de a lényeg, hogy ezek után már nem volt kedvem sírni, mikor msnen várakoztam T-re. Féltem és remegtem, de nem tudtam volna sírni. Pedig azért lehet, hogy kéne. Eddig nem engedtem ki a feszültséget, a fáradtságot, a dühöt magamból, márpedig az biztos jót tenne. Shit, shit, shit, shit! - talán ez segít?

Most még igazából attól félek, hogy milyen lesz találkozni T-vel. Valóban működik-e majd a barátság, nem fogom-e gyűlölni, nem fog-e fájni?

Mindenesetre ideje lezárni a dolgot. Elkezdtem kitörölni leveleket és képeket, visszaraktam az anyukámtól lenyúlt parfümöt, amit még T miatt kezdtem használni (az illatok igen sok emléket képesek felhozni), igyekszem távol maradni minden zenémtől, s lefoglalni magamat. Remélem, mire ez a fájdalmas pattanás a homlokomon begyógyul, addigra velem is hasonló történik!

Nos hát, adiós T, adiós a_szőke_kékszemű! Te voltál az első (szerelemféle), ezt azért sosem felejtem el.