Bizony van itt minden. Különleges jelölt, mezei jelölt, levelezős, randizós, reménykedő, bizonytalan, menekülő, visszaeső, és persze a kitörölhetetlen T.
Először is JD továbbra is a buszmegállómban várakozik, hátha egyszer felveszem. Ő a különleges jelölt, hiszen kitartó. És ő a randizós is egyben, hiszen holnap eljön a negyedik randink napja, amitől kicsit félek is, meg remélek is, a lényeg, hogy valami történésre várok. Ha ez részemről rossz is lesz, akkor is legalább lesz valami. És hogy jó is lehet? Erre miért nem számítok? Persze a film lehet jó, a pizza is lehet jó, és az együtt töltött idő sem hiszem, hogy rossz lesz, csak valahogy mégsem olyan jó.
Az a baj, hogy nagyon emlékeztet ez a helyzet R-re, az első srácra, aki komolyan érdeklődött irántam, és vele is az történt, hogy randizgattunk sokáig, még a kezemet is megfogta, de bennem semmi sem mozdult meg vele kapcsolatban, a kézen-fogva-járást is amolyan kötelességnek vettem. Aztán rossz volt közölni vele, hogy nekem nem megy, tudván, hogy mennyi időt fektetett "belém" (na ez elég hülyén hangzik így:).
Szóval félek, hogy a mostani helyzetből is ez lesz. És nem tudom, hogy meddig húzhatom még.
Aztán van nekem egy levelezős J-m, nem is tudom igazán, hogy miért. Igazából jól nézett ki, és gondoltam egyszer ilyet is kipróbálok, de valahogy mégsem érzem, hogy ő lenne a főnyereményem. Meg hát mégis csak JD-é az elsőbbség, szóval lehet, hogy ez zsákutca. Amint biztos leszek benne, vele is közölnöm kell..
Végül nem is igazi 'pasi-index' címkével ellátott bejegyzés lenne ez, ha nem említeném meg az én első plátói J-met, T-t. Még mindig itt van és lesz is egy darabig, ezen nem tudok változtatni. "Örökre a szívembe zártalak" - énekli a Kiscsillag, és ezzel csak egyet tudok érteni, miközben a fejem verem az asztalba. Némán és beletörődve tűröm, hogy a gondolatok, az érzések és a hormonok felülkerekedjenek egyetlen mentsváramon, a racionalitáson, miközben bármit megtennék és meg is teszek T-ért, ha úgy adódik. Szánalmas? Igen. És hogy nem kapok köszönetet? Attól még szívesen teszem.
Nem probléma ez, megszokja az ember, s ha fölöslegesen is, de legalább van miért várni a hétfőket.
Az teszi csak a történetet kicsit fájdalmassá, hogy tudjuk, hogy a végén a kitartás nem nyeri el jutalmát, egyszerűen semmit sem kaphatok - nem is kérhetek - cserébe. Csak vége lesz hirtelen, s én el leszek felejtve, és nekem is ezt kell majd tennem vele. Kivéve, ha úgymond színt vallok. Bár ez sem változtat a helyzeten, csupán számomra lesz könnyebb elvileg. Vagy nem.
Legvégül pedig: reménykedő, bizonytalan, menekülő, visszaeső - ezek természetesen én vagyok.
Komment