"Egy érintés, úgy fáj, ha hozzám érsz..." - énekelte pár évvel ezelőtt a Zanzibar énekesnője.
Azt hiszem fizikai kontaktus terén nem vagyok épp könnyű eset.
Még mindig úgy gondolom, hogy az ember életében a középiskola időszaka a legmeghatározóbb - szocializáció, társadalmi szerepek, kommunikáció terén. Nekem pedig épp ezek az évek sikerültek rosszul, ezért általában erre fogom minden hibámat, hiányosságomat, sérülésemet stb. Hogy van-e valódi alapja, azt nem tudhatom, de én így hiszem.
Az viszont alaptulajdonságom, hogy sosem voltam ölelkezős, puszilkodós, "másokat sokszor megérintős" fajta. Vannak ilyenek, semmi bajom velük, néha még jól is esik.
Viszont számomra a legapróbb érintés is sokat számít. Akár jó, akár rossz.
Ha rossz. Gimiben volt nekem az a barátnőm, aki már nem is barátnő volt (ez az a hosszú történet, életem nagy drámája, blablabla). Ő volt az, aki képes volt viccből vagy dühből fojtogatni, persze nem veszélyesen, de épp eléggé, hogy rosszul essen. És ő volt az, akinek, ha nem tetszett, amit mondtam, egyszerűen ráütött a fejemre egy "te hülye vagy" kijelentéssel kísérve, melynek olyan hangsúlya volt, mintha kést forgatnának a hátamban. Védekezni ellene nem lehetett. Dehát egyáltalán hogy jöhet ő ahhoz; hogy van neki joga ahhoz, hogy ezt megtehesse egy másik emberrel? Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy valaki ilyet tegyen a másikkal. Jó, tudom, az én ügyem kicsi és jelentéktelen, de a felháborodott kérdésem immár arról szól, ha valaki komolyabban képes bántani mást, főleg olyant, akit mondjuk kedvel vagy szeret. Nos, így történt, hogy azóta a legkisebb játékos agresszivitásra is érzékennyé váltam. Szerencsére nem történt azóta sok említendő eset.
Ha jó. Amikor kedvességből érintenek meg, az sem olyan semmiség számomra. Mikor egy barátnő könnyedén megsimogatja, vagy kedvesen megveregeti a vállam, az nagyon sokat tud jelenteni, mert ritka bizonyosságát érzem annak, hogy számítok (számít a barátságunk) neki. Ennek ellenére én magam nem szoktam hasonlóan cselekedni.
Megölelni sem öleltem még meg nagyon senkit (csak anyukámat), és 1 kezemen meg tudom számolni, hogy hányan öleltek meg engem eddig (3-4). S mindegyik valahogy furcsa, idegen helyzet volt számomra, de azért értékeltem.
Találkozásoknál a puszilkodásnak sok értelmét nem látom. Nem értem, mi értelme. De talán csak azért, mert én azt sem igénylem.
És akkor itt vannak a fiúk. R sráccal, akivel régebben volt próbákozásunk, idegen volt kézenfogva menni, puszit adni köszönésnél. Aztán jött T. Először éreztem azt, hogy az ő kezét megfognám, az arcát megsimogatnám, őt megölelném, akár meg is csókolnám. Így aztán mikor először köszönt el puszival, én a mennyekben voltam, hogy ez valaminek a kezdete. Aztán persze nem. Mikor először köszönt el úgy, hogy közben megsimogatta a karomat, azt hittem ez valaminek a kezdete. Aztán persze nem. Most, hogy tisztázódtak közöttünk a dolgok, félek egy hasonló köszönéstől. Nem szabadna puszinak lenni, sem érintésnek, még ha számára ez természetes, baráti. És félek attól, hogy vajon lesz-e következő, akivel úgy érzek majd, mint vele kapcsolatban. Mert félek, hogy túl kevés az idő, ami alatt eljutnék idáig. Mert én lassú vagyok. Túl lassú.
Komment