Tegnap akartam ezt postolni, de valamiért a napokban nem kedvel engem sem az internet sem a blogszolgáltató. Azért lett volna jó akkor, mert az volt a nyár utolsó napja. De így sem rossz. A lényeg, hogy vége van a nyárnak, s úgy érzem, össze kell foglalnom az elmúlt időszakot. Mert nem volt még ilyen hosszú időszak, amely ennyire emésztett volna.

Az egész talán még korábban valahol a tanítási félév közepén kezdődött azzal a bizonyos betűvel. S ez az új érzés oly szeszélyesen játszadozott velem, hogy hol a vakító boldogság, hol a sötét kilátástalanság illúziója uralkodott rajtam. Minél tovább rángatott ide-oda, annál nehezebben bírtam/bírom. Közben olyan apróságnak látszó árnyékok is a nyomomba eredtek, mint a „mit kezdjek az életemmel”, „nem vagyok elég jó semmiben”, „nem tudok semmit”, valamint a nővérem sikeressége okozta szánalmas féltékeny és lemondó düh, hogy nem lehetek már jobb nála semmiben.
És ezek a jelentéktelen dolgok folytatják útjukat velem, és láthatatlan karmaikkal egyenletes időközönként belém kapnak.

Aztán jött életem legnehezebb szigorlata, mely bár sikeresen zárult, ennek túlzott stressz volt az ára. Ekkor pár nap békés boldogság köszöntött rám (mikor a lányokkal nyaraltam), de – így utólag inkább - csak azért, hogy legyen miből várat építeni, s falai mögé bújni a nagy vihar előtt.

Család. Mindig onnan jön az igazi támadás, ahonnan nem számít rá az ember. Pár szavas felsorolásban is épp elég megemlékeznem róla. Nagypapa: kórház, agyvérzés, tüdő, vese, prosztata, ki tudja még mi, idősek otthona, haza akar menni... Papa: apját ellátni, mint egy kisgyereket, kegyetlenül ostromolt, kötélen táncoló vállalkozást fenntartani és talpra állítani, szívfájdalmak. Mama: leletproblémák, térdfájdalmak, vállalkozás miatti feszültségek. Pénzügyi, jövőbeni problémák felmerülése. S részemről… aggodalom. Fájdalmas aggodalom. Mondhatnám, hogy túlzásba viszem, de látni némán szenvedni azokat, akiket szeretünk...
A tehetetlenség – nem tudom megoldani; a bizonytalanság – nem tudom, mi lesz; az igazságtalanság – miért van ez épp most, épp velük, épp velem? Valóban ez a három a legkínzóbb, a legborzalmasabb dolog számomra. Most így érzem. Aggódom.
S ez a sok kis és nagy dolog kínoz, rángat és földhöz vág. És szeretném, ha ennek a nyárral együtt vége lenne, főleg, mert a nyaralás elején épített várfalak már alig állnak, csak néhány bástya véd még.

Sosem vártam ennyire a szeptembert, a tanítást, az egyetemet. Várom már, hogy megtudjam, hogy mi vár rám. Legalább a bizonytalanságon csökkenthetnék. Talán tudok majd tenni is valamit... És talán a „fent és lent” elvek alapján igazságosan folytatódik a történet.

Persze most, hogy átolvastam ezt a tegnapi írásomat, máris túlzónak érzem. Hiszen nem is történt (még) semmi nagyon szörnyű. Csak hát ne is történjen!
Most van még két hetem felkészülni a következő időszakra, aztán ideje lenne fejest ugrani valamibe!