Szélcsenden túl...

Hála a mobilinternetnek és a mai napi történéseknek, végre ismét kiélhetem írói és elbeszélői képességeimet a nagy és nyilvános virtuális világban. Ehh, érzem, hogy ez lesz egyszer a vesztem. No de!

Emlékszünk még G-re, alias citromra? Eljött végre az idő, aminek el kellett jönnie. Szóval számítottam rá, talán terveztem is, de mégiscsak ő kényszerítette ki belőlem azokat a szörnyű mondatokat. Anélkül „értékeltem mint embert”, hogy jártunk volna, vagyis a harmadik „nemrandi” után. És igen, tudtam, hogy csak közhelyeket leszek képes mondani, de legalább értelmesekkel készültem. Ezzel szemben a legszörnyűbb „gondolkoztam, beszélnünk kéne” kezdetű férfi-rémálom után semmi értékelhetőre nem futotta. Mert ideges voltam, mert zavarban voltam, elfelejtettem mindent, amit bezzeg most világosan elszavalhatnék neki. De ez nem csak az én hibám.

Elfogadni, hogy a lakásán nézzünk olimpiát az egy dolog, nevezhetnénk persze az oroszlán barlangjának is. De azt hiszem jobb volt most megtapasztalni azt a barlangot, hogy ne kelljen tovább rabolnom az idejét. Úgyis elég elfoglalt a drága, a nemrandink alatt is a laptopján dolgozott, miközben én dermedten bámultam a tévét, mert éreztem, hogy valahogy túl közel ül már hozzám – a 3. nemrandin. Az még egy elfogadható próbálkozás, hogy vígasztalóan megsimogatja a vállamat akkor, amikor az veszít, akinek én szurkolok. De hogy ezután a karja már mögöttem van, és a másik vállamat simogatja, az alaposan megfagyasztotta bennem a vért is. Ismétlem, 3. nemrandi! Csendes menekülésként előre hajoltam inni, ami után hamar el is hangzott az a fent említett bűnös mondat. Mert ekkor már a hátamon járt a keze.

Alapvetően persze mindez nem bűn a részéről. Ő úgy érezte, hogy megpróbálja, próbálkozni pedig lehet, nem is vagyok ezért dühös rá. Más kérdés, hogy én teljesen tudatába kerültem annak, hogy ő bizony nem vonz engem. És akkor ott eszembe jutott az a másik, aki viszont igen. De ez sem lényeg, csak annyiban, hogy van összehasonlítási alapom.
Viszont végül mégis dühös lettem rá. Folyt ez a kínos beszélgetés, aminek az volt a lényege, hogy én elmondjam, hogy nekem ő miért nem. Itt volt, hogy az igazi érvek kiestek a fejemből, a többit pedig kimagyarázta vagy épp ellenem fordította. Vesztésre álltam, szenvedtem attól, amiket mondtam, holott 3 nemrandi után még nincs jogom kimondani, hogy „nem”. De vajon 3 nemrandi után neki van joga az én karomat/hátamat simogatni? És pontosan ez lett önmagam igazolásának kulcsa.

Végső kísérletemben őszintén megmondtam neki (nem szó szerint úgy, ahogy itt írom!), hogy nekem ez nem tetszik, túl korai, amit a kezével művel. Hogy én erre nem vágyom, márpedig, ha ő megmozgatna bennem valamit, akkor valamennyire csak jól esne. Tehát jobb, ha nem rabolom az idejét, megtettem ezt már egyszer mással. Szóval kijelentettem, hogy nem esik jól, hogy ő itten simogatósdit játszik, és ő mégis ennek ellenére folytatta(!). Nem hagyta abba, hanem ugyanúgy folytatta! Mondtam, hogy elég, hogy nem akarnám én lesöpörni a kezét, de nem érdekelte, inkább rátett még egy lapáttal. Hogy milyen hideg a kezem, majd ő megmelegíti az övével, adjam oda. (Persze, hogy hideg, ideges voltam.) Nem adtam, próbálkozott még, nem engedtem. Végül kiszedett belőlem egy határozott elutasítást, majd viszonylag hamar eljöttem (menekültem? kidobott? fenetudja). Bár azért kérdezte, hogy találkozunk-e még. Kérdeztem, hogy van-e értelme. Majd meglátjuk – ebben maradtunk.

Tény, hogy túldramatizáltam. Még ő is mondta, hogy nem mérges ő, nem történt semmi, én mégis magamat akartam gonosznak titulálni. Dramaqueen. Mert nem szép az elutasítás, nem volt profi az, ahogyan csináltam, annál inkább béna, felesleges, túlzó, együgyű és még sorolhatnám. Most bezzeg jól megmondanám neki a lényeget. Bár a lényeg az, hogy akkor is jól döntöttem. A kivitelezésen van mit csiszolni, de mindenkinek így a jobb.

Csak a barátnő nem így látja, ez pedig fáj. Miért akar nekem egy citromot, amikor annyi gyümölcs édesebb annál. Nem érdemlek talán jobbat? Ilyet én mondhatok a magam a kishitűségével, de egy barátnő ne! Mert ha mégis, azzal ő maga vágja ki alólam azt a fát, amit miatta ültettem.

Hát szeretem a metaforákat, na.Hála a mobilinternetnek és a mai napi történéseknek, végre ismét kiélhetem írói és elbeszélői képességeimet a nagy és nyilvános virtuális világban. Ehh, érzem, hogy ez lesz egyszer a vesztem. No de!

Emlékszünk még G-re, alias citromra? Eljött végre az idő, aminek el kellett jönnie. Szóval számítottam rá, talán terveztem is, de mégiscsak ő kényszerítette ki belőlem azokat a szörnyű mondatokat. Anélkül „értékeltem mint embert”, hogy jártunk volna, vagyis a harmadik „nemrandi” után. És igen, tudtam, hogy csak közhelyeket leszek képes mondani, de legalább értelmesekkel készültem. Ezzel szemben a legszörnyűbb „gondolkoztam, beszélnünk kéne” kezdetű férfi-rémálom után semmi értékelhetőre nem futotta. Mert ideges voltam, mert zavarban voltam, elfelejtettem mindent, amit bezzeg most világosan elszavalhatnék neki. De ez nem csak az én hibám.

Elfogadni, hogy a lakásán nézzünk olimpiát az egy dolog, nevezhetnénk persze az oroszlán barlangjának is. De azt hiszem jobb volt most megtapasztalni azt a barlangot, hogy ne kelljen tovább rabolnom az idejét. Úgyis elég elfoglalt a drága, a nemrandink alatt is a laptopján dolgozott, miközben én dermedten bámultam a tévét, mert éreztem, hogy valahogy túl közel ül már hozzám – a 3. nemrandin. Az még egy elfogadható próbálkozás, hogy vígasztalóan megsimogatja a vállamat akkor, amikor az veszít, akinek én szurkolok. De hogy ezután a karja már mögöttem van, és a másik vállamat simogatja, az alaposan megfagyasztotta bennem a vért is. Ismétlem, 3. nemrandi! Csendes menekülésként előre hajoltam inni, ami után hamar el is hangzott az a fent említett bűnös mondat. Mert ekkor már a hátamon járt a keze.

Alapvetően persze mindez nem bűn a részéről. Ő úgy érezte, hogy megpróbálja, próbálkozni pedig lehet, nem is vagyok ezért dühös rá. Más kérdés, hogy én teljesen tudatába kerültem annak, hogy ő bizony nem vonz engem. És akkor ott eszembe jutott az a másik, aki viszont igen. De ez sem lényeg, csak annyiban, hogy van összehasonlítási alapom.
Viszont végül mégis dühös lettem rá. Folyt ez a kínos beszélgetés, aminek az volt a lényege, hogy én elmondjam, hogy nekem ő miért nem. Itt volt, hogy az igazi érvek kiestek a fejemből, a többit pedig kimagyarázta vagy épp ellenem fordította. Vesztésre álltam, szenvedtem attól, amiket mondtam, holott 3 nemrandi után még nincs jogom kimondani, hogy „nem”. De vajon 3 nemrandi után neki van joga az én karomat/hátamat simogatni? És pontosan ez lett önmagam igazolásának kulcsa.

Végső kísérletemben őszintén megmondtam neki (nem szó szerint úgy, ahogy itt írom!), hogy nekem ez nem tetszik, túl korai, amit a kezével művel. Hogy én erre nem vágyom, márpedig, ha ő megmozgatna bennem valamit, akkor valamennyire csak jól esne. Tehát jobb, ha nem rabolom az idejét, megtettem ezt már egyszer mással. Szóval kijelentettem, hogy nem esik jól, hogy ő itten simogatósdit játszik, és ő mégis ennek ellenére folytatta(!). Nem hagyta abba, hanem ugyanúgy folytatta! Mondtam, hogy elég, hogy nem akarnám én lesöpörni a kezét, de nem érdekelte, inkább rátett még egy lapáttal. Hogy milyen hideg a kezem, majd ő megmelegíti az övével, adjam oda. (Persze, hogy hideg, ideges voltam.) Nem adtam, próbálkozott még, nem engedtem. Végül kiszedett belőlem egy határozott elutasítást, majd viszonylag hamar eljöttem (menekültem? kidobott? fenetudja). Bár azért kérdezte, hogy találkozunk-e még. Kérdeztem, hogy van-e értelme. Majd meglátjuk – ebben maradtunk.

Tény, hogy túldramatizáltam. Még ő is mondta, hogy nem mérges ő, nem történt semmi, én mégis magamat akartam gonosznak titulálni. Dramaqueen. Mert nem szép az elutasítás, nem volt profi az, ahogyan csináltam, annál inkább béna, felesleges, túlzó, együgyű és még sorolhatnám. Most bezzeg jól megmondanám neki a lényeget. Bár a lényeg az, hogy akkor is jól döntöttem. A kivitelezésen van mit csiszolni, de mindenkinek így a jobb.

Csak a barátnő nem így látja, ez pedig fáj. Miért akar nekem egy citromot, amikor annyi gyümölcs édesebb annál. Nem érdemlek talán jobbat? Ilyet én mondhatok a magam a kishitűségével, de egy barátnő ne! Mert ha mégis, azzal ő maga vágja ki alólam azt a fát, amit miatta ültettem.

Hát szeretem a metaforákat, na.