Könnyedebb téma, hiszen zene. Vagyis látszólag könnyedebb.
Először is nem találom egy nemrég megírt cdmet, amin van 1-2 szám, amikre igencsak szükségem lenne. Áttúrtam az egész szobámat, de nincs. Hogyan veszhet el? Egyáltalán, nem is veszhet el! De akkor hol van? Nekem az kell!!!
A másik, még rosszabb, hogy hülye módon ki akartam írni egy csomó zenét szintén cd-re. Fogtam is a "külföldi" mappát - áthelyeztem, aztán fogtam a másik "külföldi" mappát - azt is áthelyeztem. Elvileg. Megírtam a cd-t, örömmel töröltem a számokat a gépről, hogy legyen hely, aztán fedezem csak fel, hogy csak az egyik "küföldi" mappa tartalma van a friss cd-n. Megdöbbenés, pánik, düh, levertség, búskomorság. Vagy 50 számról van szó, amiknek nem tudom a címét/előadóját, amiket szerettem, vagy megszerettem volna, amik sokat jelentettek nekem, mert attól a bizonyos embertől kaptam őket. Óriási veszteség, komolyan!
És ha már zene és az a bizonyos ember. Megvan a szomorú megoldás. Nem szabad többé zenét hallgatnom. A zene érzelmeket vált ki az emberből, belőlem, amiknek hatására eszembe jut ő, és olyan (talán nem is létező) érzésekkel gondolok rá, amik egyáltalán nem jók, mert olykor kínzóak tudnak lenni. Tehát mivel próbálok ragaszkodni a barát-státuszhoz, ezért első körben nem hallgathatom a kedvenc zenéit, második körben nem hallgathatom a tőle kapott zenéket, harmadik körben nem hallgathatok olyan zenét, amit szeretek, negyedik körben egyáltalán nem hallgathatok többé zenét. Szép, mondhatom. És jó nagy baromság, úgysem fogom betartani. Pedig van valóságalapja. És ez baj.
Komment