Beindult a nagyüzem, interjúk terén, társkereső téren.

Két interjúm volt az elmúlt két napban, egyik sem marketing, hanem kontroller vagy elemző pozícióban.

Eközben szinte egyszerre kezdtem levelezésbe hat jelölttel, s mondhatnám, hogy hurrá, milyen sokan vannak, még választhatok is, de nem így működik.

1. jelölttel megvolt tegnap az első randi, és a szokásosan alakult, a szokásos érzelmekkel. Azaz nincsenek érzelmek, csak egy szimpatikus emberrel találkoztam, aki nem különösebben jött be mint férfi, dehát mi mást várhatnék. Nem létezik szerelem első látásra, én pedig talán egyáltalán nem is vagyok képes ilyenre.

Most sírok. Csak így. Levezetni a feszültséget... megkönnyebbülni... meg biztos a hormonok.

Tehetlennek érzem magam és reménytelennek.

Mikor volt T, alkottam róla egy képet, egy ideált, a számomra tökéletest. Örültem, hogy én is szerethetek végre, úgy mint a többi ember, hogy van miben hinni. Tökéletes volt, mert hétköznapi, mert közeli. És mégis elérhetetlen.

Most megint a valósággal kell szembenéznem, abban kéne boldogságot találnom, de nem megy, egyszerűen nem megy. 1. jelöltem türelmetlenül várja a következő randit, akár naponta találkozna, miközben a többiek is "az ajtómon dörömbölnek", s miután velük is találkoztam, talán ők is ugyanilyen türelmetlenül akarnak majd többet és többet. Én pedig menekülnék. Menekülnék a társkereső oldalról, msnről és a telefonom közeléből, vissza a megszokott magányba.

Öt évemet éltem a marketingért, ez volt a cél, ez volt az álom. De nem tudom, elérhetem-e. A valóság ugyanis nem ez. A valóság a pénzügy, a kontrolling, az elemzés... amivel élhetek, megélhetek, túlélhetek, de nem lehetek boldog.

T a marketing. A társkereső a közgazdaságtan.

Szeretnék, igen szeretnék valakit, de nem azért hogy legyen, hanem hogy szeressem úgy, mint T-t, csak ezúttal a valóságosban, ezúttal viszonozva. De nem érzem, hogy ez így sikerülne.
Lassú vagyok. Nem tudok csak úgy szeretni, és ha valaki sürget (akár csak azzal is, hogy jelzi felém az ő pozitív érzéseit), azzal stresszhelyzetbe hoz, megfelelni akarás és menekülési ösztön lesz úrrá rajtam hűvös racionalitással keveredve. T-t is úgy szerettem meg, hogy nem kellett, lassan, természetesen kialakult és éget önmagában.
De talán egyáltalán nem tudok szeretni. Talán T sem volt természetes, csak önámítás, mert úgy akartam.

Írni akarok még, mert még van mit, de nem tudok, sírok megint, miközben azt akarják, hogy menjek ki vásárolni...