El se hiszem, hogy eddig még nem írtam újdonsült lakótársamról. Pedig még az is lehet, hogy fiú! :D
Szóval egy fiatal, kis, kék hullámos papagájról van szó, akivel immár több mint 1 hete osztjuk meg egymással a szobámat... az életünket. Nem véletlenül.
Persze, régóta lógott már a levegőben, hogy 1 sikeres és 2 sikertelen madárka vásárlását követően érkezzen egy újabb, hiszen az üres kalitka is várt rá, ám a legfőbb oka a vásárlásnak jómagam önzősége.
Merthogy kellett már egy kis társ, hogy ne legyek egyedül. Olyan, akihez beszélhetek, akivel akár kiabálhatok is, mivel ezen kis papagájok nemhogy nem sértődnek meg az emelt hangerőt hallva, hanem még élvezik is a zajt. Kellett tehát, hogy szépeket és igen kreatív beceneveket mondhassak neki, és foglalkozhassak vele, eltereljem a figyelmemet, vagy épp, hogy ne hagyja, hogy az elterelődjön. Rendkívüli cukiságával pedig már alapvetően is örömet tud okozni nekem egy ilyen aprócska, "pittyogó tollkupac", értelmes kis fekete tekintetével és bájos lényével pedig bármikor képes jobb hangulatra deríteni. :)
De hiába ezek a pozitív dolgok, amikor a vásárlás mégiscsak önző dolog marad.
Nem csak azért történt, hogy én figyelhessek valakire, hanem hogy valaki figyeljen is rám, netán meg is kedveljen. Ezért egyetlen kismadár érkezett, aki mégiscsak magányosan kénytelen élni mindennapjait. Megpróbálok én mindent, hogy ez számára ne legyen rossz. Ha nem vagyok ott, bekapcsolom neki a rádiót, amúgy pedig beszélek hozzá, integetek neki, stb.
Csakhogy rendkívül félős, ijedős, sőt, azt kell mondanom, kissé butácska papagájt sikerült beszerezni. Ha a kalitka közelében felemelem a karom, vagy utántöltöm a kajatartóját, vagy mikor éjszaka letakarom, máris elfogja az őrült rémület. Emellett pedig hiába talált már rá az élelem forrására, gyakran egyszerűen úgy viselkedik, mintha nem tudná, hogy honnan lehet enni, és kétségbeesve keresgél mindenhol. Továbbá oly gyanakodva eszik, hogy minden falat után riadt szemekkel körülnéz, és csak félve mer csipegetni. Pedig nincs rá oka, megérkezése óta nem nyúltunk hozzá, nem bántjuk, nem is ijesztgetjük.
Így most kicsit sajnálkozva nézek néha rá.. hiszen szeretnék vele barátkozni, de bármilyen közeledésem megijesztené, és nem tudom, hogy csak időre van-e még szüksége (és mennyire?), vagy ő már mindig ilyen marad.
No mindegy, időt még kap, hiszen nagyon aranyos állatkáról van szó... remélem, sikerül valamennyire őt is boldogabbá tenni!
Komment