Nem akartam írni róla, de mégis muszáj lesz. Mert hiába voltam ott, hogy elbúcsúzzak, hogy lezárjam, hogy kiadjam, nem tettem.
Végighallgatom SID Stúdió című albumát, mert ezek a számok épp megfelelőek most, s a számcímek oly kifejezőek. Innen a bejegyzés címe is.
Talán fájdalmas lesz leírni miközben szól a zene, de nem tehetek mást, meg kell tennem, ki kell adnom, hátha így lezárhatom, hátha így sírhatok. Nem kell elolvasni.
Kérdeztem, hogy mibe öltözzek. Tudtam, hogy mibe kell. Van egy elegáns fekete nadrágom, de vékony és ráadásul kifogytam belőle. Kint pedig hideg volt. Sötétkék farmert vettem, fekete pólóval és egy lila kardigánnal. Van fekete kardigánom, de vékony, én pedig nem akartam megfázni. Pedig tudhattam volna, hogy mindenképp fázni fogok. Fekete kabát és színtelen-rózsaszín sál. Elindultunk hát e verőfényes-fagyos szerdai délutánon.
Közömbösen ültem az autó hátsó ülésén. Csendesen, de nem némán. Apukám és nővére ültek elől, utóbbi mesélt róla, az apjáról. S apukám is megszólalt, és hallottam, ahogyan némán elcsuklik a hangja. Anyukám beszélt, kitartóan, hétköznapian és érdeklődve, és ezért nagyon hálás voltam neki. Nem volt hosszú az út, vagy mégis, de megérkeztünk hamar. Essünk hát túl rajta.
Rokonok. Néhányan. Szűk család. Mégsem ismerem mindet. Idegenek. Menekülnék. De csak állok némán, szórakozottan szorongatom a kezemben a piros szekfűt. Egyre távolabb kerülök apukámtól. Szeretnék ott lenni mellette, megfogni a kezét. De mégis csak távolodom. S hideg a kezem.
Jönnek nagyszüleim, immár egyetlen nagyszüleim. Sosem örültem még így nekik. Ők csak rajtam és nővérem révén rokonok, inkább kívülállók. Jobb most hozzájuk tartozni. És anyukámhoz, aki továbbra is erős és beszél. Hálás vagyok neki érte.
Csúsznak az előttünk lévők. Vallási zene szól szerencsére, nem érdekel. Majd felcsendül a "Szállj, szállj sólyom szárnyán", nem figyelek oda. Aztán lassan jönnek ki. Sokan vannak, egy nagy fekete massza halad el. Elindulunk hát befelé. Apukám mögé kerülök, egy darabig közel vagyok hozzá, aztán lemaradok. Hideg a kezem. Hátul megyek nagypapámmal, immár az egyetlennel. Kérdezi, hogy jól vagyok-e. Mondom "persze". Hogy mondhatok ilyet? Mi mást mondhatnék? Nézem a bejáratnál a kiírást: négy név egymás alatt. Egy pillanatra megdobban a szívem, talán nem is igaz. De ott van legalul az ő neve is. Az én vezetéknevem. Apukám neve. Csak dr. nélkül. Hideg van.
Bent vagyunk, várunk, kínosan nehezedek egyik lábamról a másikra. Elegáns királykék minden. Jön valaki, megbeszéli a részleteket. Aztán odakerül az a nagy, aranyozottan csillogó... miatta vagyunk hát itt. Ő van benne. Zene szól. Leülnek. Apukám leül az első sor legszélére, mellé a nővére, végül lassan mindenki. Én a másik végére ülök nagymamám mellé. Jobbnak tűnik ott. Valahol mögöttem anyukám, messze van.
Bámulok magam elé, babrálom a virágot, próbálok kifelé tekinteni. Van mellettem egy oszlop, ami takarja a kilátást, de így is görcsösen jobbra fordul a fejem. Balra van minden és mindenki más, ő is. Messze vagyok apukámtól, arra gondolok, talán nem jó, hogy a családja ilyen messze ül tőle. De rájövök, hogy most nem mi vagyunk a családja. Már csak a nővére a családja, s édesapját bámulja. Nem tudom mit gondolhat, de nem is akarom tudni. Szól a zene, szomorú zene, s mindenki csendben ül. Talán emlékeznek, talán épp búcsúznak, talán sírnak. Én nem.
Tartom magam. Idegesen remeg a bal lábam. Kifelé tekintgetek. Össze-vissza csaponganak a gondolataim. Egyre nehezebb. Gyűlölöm a zenét. A szakdolgozati témámat. Mert ostromol, gyengít, könnyeket próbál csalni a szemembe. Eszembe juttat dolgokat. De tartom magam. Két dallam közti csend épp elég, hogy kifújjam magam és új erőt gyűjtsek. De újra szól. Sürgősen valami másra kell gondolnom. Csokis-süti. T, igen T. Barátnők. Megpróbálok mindent. Arra gondolok nagymamámnak mellettem mennyire könnyebb. Aztán észbe kapok, mert ki tudja, hogy mit gondol. Mi van, ha saját magát látja abban a nagy aranyozottban? Por és hamu. Most őt sajnálom.
Közben én is odanézek egy pillanatra. Meglátom mellette a csokrot, rajta fehér szalag, rajta nevek. Az én nevem. Nővérem, anyukám, apukám... a szűk család nevei. Rádöbbenek, hogy nem vagyok kívülálló, s amikor jönnek és megfogják és elindulnak vele kifelé, s apukám és testvére mennek utána, tudom, hogy nekem is ott kell mennem mögöttük. Nem maradhatok hátul. De örülök, hogy anyukám mellett mehetek. Meg akarom fogni a kezét, de táska van nála, nem teszem meg. Jönnek közben többen is, több távoli rokon és pár ismerős, számomra alig ismerősek. Kiérünk. Mély levegőt veszek, kihúzom magam. És hideg a kezem.
Lerakjuk a virágokat... mellé. Talán most kéne elbúcsúzni. De én csak lerakom, s visszaállok a második sorban. És akkor megindulnak a szökőkutak, felcsendül a zene. Vivaldi: Négy évszak, Tél. Kétségbeesett gyűlöletet érzek. Ezek után hogy hallgathatom majd valaha is nyugodt szívvel kedvenc klasszikus zenémet? Némán nézzük a szórást. A szél hűvös vízpermetet fúj az arcunkba. Hideg van. Behunyom a szememet, felszegett állal, egyetlen könny nélkül, dacosan tűröm. Aztán vége lesz. Óvatosan apukámra pillantok, nem sír, de nagyon is csillog a szeme. Jobb ez így nekem. Nem akarom megfogni senkinek sem a kezét. Nem akarok egyetlen érintést sem, mert félek, hogy attól semmissé válna az erőm, és kitörne belőlem a sírás.
Részvétnyilvánítás. Nagyszüleim mellett állok, ismét kívülállóként. Aztán végül beállok "az elhunyt családja" közé. De most már inkább menjünk. És megyünk. Négyen a kocsihoz. Megyek apukám mellett, megint ott vagyok egészen közel hozzá. Hallgatok és arra gondolok, talán most kéne megfognom a kezét, mert jól esne neki, erőt adna. De a táskája ott van a kezében. Nem baj, akkor is meg kell tennem. De elvétem. Többet nem próbálkozom.
Hideg a kezem. S az egyetlen, aki felmelegítette eddig, nincs már többé. Másnak nem engedem, jó ideig.
Elszorult a torkom, remegett a gyomrom, de nem sírtam. Talán majd a Perfect Name-album segít. Talán az sem. Pedig sírnom kell.
Komment