Az ünnepek nehéz időszak. Eddig ezt kevésbé hittem el, bár a szilveszterek számomra is mindig azok voltak.
Az előző bejegyzésemet, ami egy hirtelen felindulásból elkövetett levelet tartalmazott töröltem, jól tettem. De az előzménye azért fontos.
Szóval lemondtam a barátnők szilveszteri meghívását, mégpedig úgy, ahogy korábban ígértem, őszintén. És az őszinteség taván nagyon vékony a jég (hehe, ez aztán szép mondat!), és most be is szakadt. Mert azzal lemondani egy jó barát meghívását, hogy nincs kedvem menni, elsőre tényleg erősnek, talán még bunkónak is tűnik. Más kérdés, hogy miért nincs kedvem menni. Korábban már sorolgattam, de közben arra is rájöttem, hogy amiatt is rosszul érezném magam ott közüttük, hogy rosszul érzem magam és ettől elrontom az ő kedvüket. Persze G barátnő szerint elmondhatnám nekik, hogy mi nyomja a lelkemet, és akkor majd minden rendben lenne. De tudhatná ő is, hogy ez lehetetlen. Szilveszterkor az emberek vidámak, dehogy akarnám ezt megzavarni, ráadásul lesznek ott mások is H barátnő pasija és egy számomra ismeretlen srác, s ebben az esetben továbbra is csak azt tehetném, hogy színlelek. Mintha én is jól érezném magam. De ez az amihez már nincs kedvem és nincs erőm sem.
A jég beszakadása viszont nem pont ez. Mikor elutasítottam telefonban a meghívást, G teljesen kiakadt és olyanokat vágott a fejemhez, amiben nincs semmi jó, talán csak az igazság. Utána ugyanis beszéltem E barátnővel is, és kettőjük véleményét összerakva már valóban el kell hinnem a hibáimat.
G amolyan "kést döf a szívembe" stílusban közölte, hogy sosem megyek olyanra, amit nem én szervezek. E diplomatikusabban közölte, hogy bizony nem vagyok elég rugalmas, ha arról van szó, hogy engem hívnak valahová. Ellenben ha én szervezek valamit, akkor megsértődöm, ha valaki visszamondja, vagy eleve úgy teszem fel a kérdést, hogy "úgyis tudom a választ, de azért megkérdezem...". Eddig azt hittem utóbbival nincs baj, hiszen ezzel akartam jelezni, hogy tényleg tudom, hogy nincs sok esély rá, ezért nem is sértődöm meg nemleges válasz esetében sem.
Szóval önmagam ismeretében, szubjektív véleményem szerint nincs teljesen igazuk, mert:
- én nem az utolsó pillanatban visszamondom a programokat, hanem eleve nemet mondok, így azért nincs félreértés, nincs megmaradt jegy, amit el kell adni, nincs reménykeltés...
- valóban előnyben részesítem az olyan eseményt, amit én szervezek, de - ha nem tűnt volna fel nekik - azért, mert az ilyeneken csak mi barátnők (vagy esetleg a pasijaikkal) vagyunk.
általuk szervezett hasonló lélekszámú programot én ugyan vissza nem mondtam, ebben biztos vagyok. - és nem, én nem haragudni szoktam, ha valaki végül nem jön el. egyszerűen fáj, hogy nem jön össze a közös valami, csakhát ki kell ezt adnom magamból, különben még jobban fáj. lehet, hogy túl élesen vagy nyafogósan mondom ki..
- de tényleg megértem vagy legalábbis elfogadom, amikor visszamondják. csak sajnálom a dolgot. és talán sajnáltatom magamat... tudom, nem kéne, de ha így kicsit könnyebb? fordított helyzetben az én döntésemet miért nem lehet megérteni, ill. békésen elfogadni?
- végül nem tudom, ez mennyire erős érv, de ilyen vagyok, sajnos. több mint 8 éve próbálkozom változni, és szerintem sikerült is valamennyire, de teljesen nem megy. alapvetően nem érzem magam jól több ember között, főleg, ha sok köztük az ismeretlen. 3 ember pedig számomra már tényleg tömeg, utóbbit pedig nagyon nem bírom.
nem tudják a lányok, hogy milyen voltam egyetem előtt, de az eltelt 4,5 év alatt tényleg sok pozitív változáson estem át (ezt többen is megerősíthetik). persze még mindig maradt tucatnyi rossz tulajdonság. de igyekeztem, hogy jó, jobb barát lehessek. - tehát velük szívesen mennék én bárhová, de ha több ismeretlen ember is a képben van (főleg ha annak nagy része pl egy fiútársaság), akkor én onnan legszívesebben pániszerűen menekülnék. több mint 22 év után ismerem már magamat annyira, hogy tudjam, hogy mikor vagyok zavarban, mikor nem tudnék megszólalni, mikor érezném magamat rosszul. és ezt a felesleges stresszhelyzetet én inkább elkerülöm főleg most, amikor úgy érzem, hogy amúgy is elég megterhelő számomra az élet.
- szóval ilyen vagyok és szerintem innen már nehezen lehet változni. és azt hittem, hogy elfogadják ezt a hibámat, hiányosságomat, elfogadják, hogy más vagyok, mint ők, mint a normális társadalmi életet élő emberek. tudom azt is, hogy nem vagyok különleges, nagyon sokan olyanok, mint én, tehát nem azért írom ez, hogy kiemeljem magam. csak azért, mert reméltem, hogy több mint 4 év után már megismertek és elfogadtak így. azt hittem, hogy amennyire én elfogadom őket, tőlük is csak ugyanennyit várok el.
- ez utólag jutott eszembe: számomra az a természetes, hogy ha én lemondok valamit, az nem olyan nagy baj, hiszen csak róla van szó, nem nagy probléma, ha én nem vagyok. ellenben ha a lányok mondják le, az nekem nagyon rossz, hiszen barátaim szinte csak ők vannak, jelenleg beléjük kapaszkodom, és épp a közös program miatt megyek pl a koncertre. de ha tévedek, az azért jó.
De nyilvánvaló, hogy tévedtem, hogy nem teljesen úgy van minden, ahogy én gondoltam. Két ember véleménye már biztos, hogy figyelemreméltó. Úgy néz ki tehát, hogy nem teszek eleget a barátaimért, hogy nem állok megfelelően a dolgokhoz, s ezen változtatni kell. Azaz szeretnék, értük, hiszen fontosak nekem, és fontos, hogy megfeleljek nekik. Számomra kevés dolog fontosabb annál, mint hogy megfeleljek, hogy elfogadjanak. Így jövőre jobban kellene majd igyekeznem változni. Ha tudok. Szeretnék, mindig is szerettem volna, de vajon tényleg van még tovább?
Elismerem, hogy új, ismeretlen emberek teljes kerülése (és így programokról való távolmaradás) nem járható út, és nem is szeretnék ebbe a hiába esni. Valamit valamiért. Pozitív példa erre pl a leánybúcsú: nem élveztem, de ott voltam a barátnők miatt.
Elismerem, hogy szoktam panaszkodni, mert ezzel vezetem le a feszültséget, de talán akkor kevésbé kéne.
Elismerem, hogy rugalmatlan vagyok és lassú. Majd rászokom a kávéra vagy speedre vagy valami. :)
Végül akkor is fel kell tennem a kérdést: így miért nem lehetek jó?
Ui: tényleg köszönöm G durva őszinteségét, mert utána legalább háromnegyed óráig sírtam, ami nagyon kellett már. akkor szar érzés volt, de azóta sokkal jobb.
Komment