Ezt hagytam utoljára, felrúgva az időrendi sorrendet. A-val megint sikerült összeveszni msn-en, immár sokadjára megint egy kis hülyeségen. Persze ő máshogy érez. Sok oka van hogy miért ilyen érzékeny minden egyes szavamra, ismerem ezeket és megértem. Ezzel nem lett volna semmi baj, megvitatjuk, ahogy eddig mindig és kész, az élet megy tovább.

   Csakhogy rá egy napra, ami csütörtök estét jelent, felhívott, csak egyetlenegy kérdéssel. Hogy elmegyek-e a másnap arra a szórakozóhelyre, ahol mindig vagyunk pénteken. Meg is lepődtem, csak ennyit akart és elbúcsúzott, nagyon furcsának tartottam... Aztán egy perc múlva jött az újabb hívás, hogy nem akarok-e valamit mondani esetleg. Hirtelen meglepődtem, de azonnal tudtam, hogy miről van szó. Várható volt, hogy megtudja, hiszen az egyik osztálytársát, sőt valamilyen szinten barátnőjét csókoltam meg múlthét pénteken. Nem nagyon tudtam megszólalni sem, mert azért szégyelltem magam rendesen, akármennyire is nem voltunk együtt, nem jártunk A-val, de azért ezt mégsem kellett volna.

   Végül abban maradtunk, hogy majd pénteken akkor összefutunk és megbeszéljük a dolgokat. Meg is történt a találkozó. Az volt a lényege A mondanivalójának, hogy eljátszottam a bizalmát és hogy innentől kezdte nem fog tudni megbízni bennem, így pedig egy kapcsolat nem működhet. Körülbelül egy órás beszélgetés után sem változott a véleménye. Volt szó mindenről, a csókról, az állítólagos barátnő tapizásról, ami még csak távolról sem rémlik, erősen meglepett. Na de ez a legkevesebb. Arról is volt szó, hogy hogy küzdött ezért a kapcsolatért... hát nem tudom, lehet hogy bennem van a hiba, de én úgy vettem észre hogy csak én erőlködtem folyamatosan.(meg persze hibáztam is, ez tény ) Így ért tehát véget. Azt még hozzátette, hogy nem haragszik és hogy menjek velük bulizni, ahogy befejeztük a beszélgetést, mert barátok attól még lehetünk. Én inkább kihagytam ezt az estét, úgy sem tudtam volna jól érezni magam sehogy sem.

  Másnap a Kispál után meglepődve tapasztaltam, hogy A hív. Megkérdezte hogy végetért-e már a Kispál, ennyi volt a lényeg. D-vel való megvitatás után úgy éreztem, hogy talán ad még egy esélyt, vagy legalább is egy újabb beszélgetést szeretne, átgondolta a dolgokat vagy ilyesmi. Vissza is hívtam és érezni lehetett rajta hogy örül, hogy szeretnék vele találkozni. Végül sikerült egy óra várakozás után összefutni vele, de mint kiderült, nem volt nagyon miért. Állítólag az egyik barát szintén koncerten volt és csak azért hívott, egy nappal az a beszélgetésünk után, hogy megkérdezze, hogy vége van-e már... Azért egy óra újabb beszélgetés következett, persze hajnalban a hidegben egy padon. Nem akartam hogy megfázzon, de ő csak ragaszkodott hozzá. Végülis megegyezés nem született, csak néhány új érv bukkant elő, meg elég vitába fulladó hangulat a végén. Jobbnak is láttam hazamenni, mert annak hogy jól összevesszünk, annak semmi értelme nem lett volna. Azóta sem beszéltem vele.