Ma megint elküldtem jó pár elutasító levelet, köztük egyet, ami nagyon nehezen ment (bár ezúttal volt azért pozitív válaszom is). Közben meg nézegettem az embereket - úgymond a "kínálatot", - és nem mondhatnám, hogy sok esélyes személyt találtam. Akik mégis, azok meg nem engem keresnek. Akik meg engem keresnek, azok valahogy nekem nem jók.
Talán válogatós vagyok. Talán nem jól keresek. Talán pl kevés az a kor szerinti intervallum, amit megadtam? Lehet, hogy nekem valami idősebb pasi kéne? Ehh, nem hiszem, hogy ezen múlik, de kipróbálhatom.
Vagy talán nem is keresek. Nem merek. Nem akarok. Megijedek. Visszalépek. Félek. Elmenekülök.
Vagy csak egyszerűen nem jó dolog pl azt látni msn-en, hogy az a bizonyos T épp azokat a zenéket hallgatja, amiket megkaptam tőle és néhány napja én is hallgattam. Belefájdul a szívem ilyenkor, pedig ez igazán semmiség.
Mikor meg körlevél érkezik tőle csoportmunka témában, olyankor félelem és elkeseredettség és féltékenység fog el. Megint egy csoportos feladat, ahol én meg akarnék felelni (főleg neki), de nem tudok, mert egyszerűen szar vagyok még ebben is. És amúgy sem vesznek észre, ha véletlenül lenne ötletem, nem vesznek ők komolyan a nagy szakmai tudásukkal, dehát hogy is tehetnék, ha én sem hiszek magamban. S ezért sem velem beszéli meg T a komoly dolgokat, és innen a féltékenység.
Meg onnan, hogy úgy érzem, hogy nekünk mégiscsak van valami múltunk, valami kis közös titok, ami a többieknél jobban összeköt minket. Hiszen volt egy randink, és volt köztünk egy igazán őszinte (msn-es) beszélgetés önmagunkról, amilyenje másokkal az egyetemről nem lehetett (szerintem). És én azt hittem, hogy ez számít; nekem számít, de úgy tűnik, hogy neki nem, ő jobbnak látta elfelejteni, s nem akarja, hogy újra előforduljon, úgy kezel, mint bárki mást, vagy még kevésbé. És igen, azt hiszem, hogy ez az, ami igazán bánt és dühít!
Mert azt vártam - én kis naiv, - hogy talán kicsit közvetlenebb lesz, hogy innentől akár őszintén beszélgethetünk az élet dolgairól, nem kell udvariasan megjátszani magunkat, mert az néha olyan fárasztó, és hogy egy fokkal érdeklődőbb lehet velem szemben. De nem...
És most tényleg nem a "megsebzett szívem" méltatlankodik! Mert pontosan arról van szó, hogy azt hittem, valami őszinte barátságnak lehet helye közöttünk. De be kell(ene) látnom, hogy az ő természetéből adódóan ez eleve szinte lehetetlen, mert sosem képes lépni (lustaság, gyávaság, nemtörődömség...?). Egyszerűen talán nem is kell neki a barátságom. És itt is el van ásva egy kutya! Mert miért? Ha valamire legalább büszke lehetek magammal kapcsolatban az az, hogy jó barát vagyok. Törődő és érdeklődő és igenis lehet számítani rám, és mi az, hogy neki ez nem kell? Igen, adtam volna neki többet is, de az még oké, hogy azt elutasította. De fel nem foghatom, hogy ha ebben a mai világban egy ilyen kincset kínálnak neki ingyen, mint a barátság, akkor azt hogy lehet ilyen nemtörődöm módon kikerülni?! Jó, tudom, túlzásba estem, magamat is túlságosan felértékelem, de a fenébe is, bosszant a dolog! Most így a végére már igencsak indulatból írtam! Egészségemre!
*UPDATE* Hát, próbáltam volna valahogy szépíteni, racionalizálni ezt a bejegyzés, de nem tudom. Most már így marad, mert ez van.
Komment