Állítólag nem írok mostanában eleget a blogba. Ha csak ez kell... van ám miről elmélkednem és panaszkodnom.
Én azt hiszem, hogy T csak egy eszköz volt. Eszköz arra, hogy legyen miben reménykedni, vagy eszköz csupán, hogy a problémáimat egy kicsit elfelejtsem, elodázzam.
Mert mi is a régóta fennálló helyzet - az én szánalmas kis status quo-m? Hogy magányos vagyok. Magányos, annak ellenére, hogy van családom (akik elfoglaltak, meg amúgy is idegesítenek), vannak barátnőim (akik elfoglaltak, de nem idegesítenek), és ráadásul amúgy is inkább "magányos farkas"-szerű lény vagyok.
Ennek ellenére ellentmondásos a helyzet. Szeretek egyedül filmet nézni, mégis rossz, hogy nem tudom senkivel sem megosztani a nevetést, meghökkenést, ilyesmit. A leánybúcsúban ültem csak a sarokban némán, ahogyan az esküvőnél is inkább az asztalt támasztottam. Zavart a sok ember, s előbbi esetben, inkább lettem volna itthon a szobámban, utóbbi helyzetben viszont azt kívántam, hogy bár lenne velem valaki. Furcsa az ember.
De szóval arra próbáltam kilyukadni, hogy T előtt is megvolt már ez a kilátástalanság, a reménytelen helyzetű egyedüllét terhe a vállamon. Ráadásul a többi problémával együtt, mint amilyenek az aggodalom családi ügyekben, az elkeseredett bizonytanság a jövőmet illetően és a régóta tartó "nem tudom, mit kezdjek magammal rövid/hosszú távon" dilemma.
Aztán persze azt hittem, hogy T-vel összejöhet, és ebbe vetett hitem egy időre elnyomta az előzőek erejét. Most viszont ennek vége, újra itt állok széttárt karokkal a szakadék szélén, és a szélre bízom magam.
És fogytam. Bizony, a stressz a legjobb fogyókúra. Csakhát én nem akarnék fogyni. 50 kg. Nem is emlékszem, mikor voltam ez alatt - nagyon régen. Nem látszik rajtam, csupán anyukám jegyzi meg, hogy a nyári békés kerekséget az arcomon nyúzottság váltotta fel. Meghát én tudom, hogy ennek oka van. Pedig eszem. Szeretek enni. Tortát, bejglit, gyümölcsöt is, és sok húst. De a stressz több ennél.
Komment