Olyan furcsa és bonyolult az ember és az élet. Vagy csak én.
Tegnap tulajdonképpen boldog voltam, és még ma is. Aztán már nem. Most a torkomat fojtogatja valami, amit a gyomromban is érzek. Olyan, mintha sírnom kéne, dehát nem értem, hogy miért, nincs rá okom.
Az előző bejegyzés továbbra is kb fennáll, az azelőtti ereje viszont néha nagyon fogy. Türelemjáték. Az én hibám, de nem megy olyan jól, mint kéne.
És talán mégis baj, hogy nem randi volt. Így is jól éreztem magam, T1 barátja szimpatikus srác, nem ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy megint nem kaptam választ, jelet, valamit, hogy ő is valami olyasmire gondol, olyasmit szeretne, mint amit talán én.
Az, hogy kissé részeg volt, az talán még jót is tett neki, mert igencsak felszabadult és jókedvű volt, és ez tulajdonképpen még nekem is jót tett, hiszen egy ilyen állapotú ember mellett én is simán lehetek felszabadultabb (pl a végére egész jól táncikáltam).
Viszont az elején készült egy fotó kettőnkről igen közel egymáshoz, ami gondolom józanul részéről nem történt volna meg. Én persze zavarban voltam, de azért nem bántam.
De komolyan. Még mindig a bizonytalanság az, ami tönkretesz. Még mindig nem tudom, hogy akar-e ő tőlem egyáltalán valamit. Ugyanúgy viselkedik velem, mint a barátjával. Igaz, hogy vigyázott rám, de ugyanezt tette vele is. Amellett tudom, hogy nem az a típus, aki ajtóstul ront a házba vagy mi. De vajon ha merne, akarna egyáltalán?
Jójó. Ez is csak olyan bejegyzés, ahol levezetem a sok feszültséget, a fölösleges gondolatokat, a hülyeségeket, és majd megint szépen megnyugszom, rájövök, hogy bonyolult, idióta, türelmetlen emberfajta vagyok, és majd szépen törlöm innen ezt a szörnyűséget. És jöhet majd a reményteli várakozás, a rózsaszín álmodozás, hátha egyszer mégis megkapom a magam happy endjét. Csak hinnék benne!
Komment