Ez a hétvégém az egyik nagyon kedves barátnőm esküvőjéről szólt. Tegnap délelőtt indulás, ma délutánra hazaérkezés. Közben pedig volt minden, ami egy szerényebb vidéki lagziban előfordul. És volt esős, hideg idő - végig.
Hogy jó volt-e? Szép menyasszony, boldog pár, meghatódott szülők, rokonok, vidám barátok, szép szertartások, sok finom kaja, játékok, tánc, stb. Hogy épp ez ne lenne jó?
Nos, azt hiszem, én már tényleg nem változom. Nekem egyszerűen nem megy ez a fajta közösségi tevékenység. Pár barát és ismerős, pár kicsit ismerős és sok ismeretlen ember között kellene jól éreznem magamat. Nem megy. A többség közvetlen mindenkivel, tud beszélgetni bárkivel, fesztelenül érzi magát, táncol, szórakozik. Na én nem. Én ülök az asztalnál, tekintgetek ide-oda, hallgatom a barátokat és a kicsit ismerősöket, de nem sok hozzáfűzni valóm van. Egyáltalán mit keresek én ott? Persze tudom, hogy mit, de mégsem érzem magam jól a bőrömben ilyenkor. Talán csak a rég elmúlt gimis évek hatásaitól nem tudok szabadulni, talán csak egyszerűen ilyen vagyok.
Mennyire normális az, ha arra gondolok, hogy a legjobb lenne kimenni és beülni az autómba, fűteni és zenét - a vitt Quimby cédéket - hallgatni? Mert - sosem tenném meg, de - megfordult a fejemben, hogy ez lenne a legjobb számomra. Egyedül lenni ott, ahol én irányítok, ahol vagyok valaki, ahol nem zavar senki, ahol nem zavarok senkit, ahol azt hallgatom, amit szeretek. Elég valószínű, hogy nem ez a normális emberi hozzáállás.
De hogy ne tűnjek teljesen magányos farkasnak, a lagzi éjszakájának számomra legszórakoztatóbb eseménye az volt, amikor három baráttal ültünk és kockáztunk (egyszerű, de jó játék) az asztalnál.
Tehát elvonulni. Ez az egyetlen megoldás számomra, hogy megmentsem magamat az eféle összejövetelektől. Csakhát egyedül nincs hozzá merszem, a barátok pedig ritkán osztoznak velem ebben a vélekedésben. Vajon egy olyan baráttal hogyan működne?
Komment