Olvastam egy cikket az IPM-ben, ami kifejezetten tetszett, és persze el is gondolkodtam rajta.

E szerint az írás szerint az emberek többsége átlagon felülinek tartja magát. "Mindenki jó ember egy gonosz társadalomban - legalábbis mindenki ezt tartja magáról." Többek között arról van szó az írásban/ kutatásban/ kísérletben, hogy jó tetteinkkel jellemünket indokoljuk, a rosszakat viszont a körülményekre fogjuk. Az ember elfogult önmagával szemben; hajlamos az általa ideális tulajdonságokat önmagára igaznak vélni. A cikk még részletesebben bemutatja kísérletek eredményét, tesz még hasonlóan érdekes megállapításokat, nem célom leírni mindent.

A lényeg az, hogy abszolút egyetértek ezzel. Pl magamból kiindulva. Sokáig szerettem volna átlagos lenni, beolvadni a tömegbe, hasonulni kortársaimhoz, mert kívülállónak éreztem magamat, az is voltam egyébként (gimiben). Aztán ahogy az elmúlt években hirtelen fejlődtem (legalábbis anyukám mindig megjegyzi, hogy mennyit változtam - belsőleg), valahogy már nem akartam az átlaghoz tartozni. Persze ennek lehet az oka az is, hogy végre tartoztam valahová, ahol elfogadtak úgy, ahogy vagyok, s így már merhettem is különbözni. De azt hiszem, enélkül is eljutottam volna idáig.
Nem érzem magamat átlagon felülinek, sőt, az egyetemen megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem emelkedem ki semmiben. Azonban ez megrémített, bosszantott, elszomorított - nem is tudom melyik. Ennek ellenére különlegesnek érzem magamat. Nem tudnám leírni, hogy miért... De végülis nem azért (is) kezd-e bele az ember egy blogba, hogy megmutassa a világnak, hogy ő valaki, hogy megoszthassa azt a valamit, amiben szerinte kiemelkedik a tömegből (magyarul oszthassa azt észt :)? Ide magamról annyit tudok beilleszteni, hogy pl irodalomból mindig jó fogalmazásokat írtam, a tanár gyakran kiemelte az enyémet, néha fel is olvasta; s a lányok is dícsérték már levelemet, ezért talán elhittem, hogy értek valamit az íráshoz. Persze alapvetően nem, de jó ezt hinni. :D

Viszont ha mindenki átlagon felülinek vagy különlegesnek érzi magát, akkor azzal nem válik vajon mindenki gondolkodásban egyformává, és így ismét átlagossá? Na ez már nekem bonyolult, majd a pszichológusok válaszolnak.

A cikk a végén kitér a szerénységre is. Álszerénységnek mondja azt, amikor büszkék vagyunk arra, hogy mennyire szerények vagyunk. Ezzel szemben az igazi szerénység azt jelenti, hogy "nem foglalkozunk önmagunkkal, örülünk különleges képességeinknek, de ez nem gátol meg bennünket abban, hogy fölismerjük mások képességeit." Képességeinket olyan adottságnak vesszük, amiről nem tehetünk, tehát nincs értelme szégyenkezni miatta, vagy büszkélkedni vele.
Nos, mondták már, hogy szerény vagyok, csináltam ebből viccet is, ami inkább vall álszerénységre, de nehéz dolog ez. Azt hiszem, ha az ember valóban szerény, azt nem veszi észre.

Végül a cikk így zárul:
"Az volna az ideális, hogy az ember becsületesen elfogadná magát olyannak, amilyen, egyaránt kerülve az álszerénységet és az öntömjénezést. Mindebből kiviláglik, hogy igazán szerénynek lenni nem könnyű."

És ez milyen igaz! Őszintén szólva nagyon szeretnék szerény lenni.