Ha nem is game over, de akkor sem stimmel nekem valami. "Nem randi 2" helyzetjelentés. De azért randi.

Azt hittem nem számít a kor, de úgy tűnik 4 év sok párkapcsolati célok szempontjából. Na jó, ehhez adjunk hozzá még kb 4 évet (=vonjunk le az én érzelmi koromból 4 évet), és akkor lesz reális a helyzet. Mert ő leendő feleséget keres bennem. Nem, nem viccel, amikor olyanokat mond, hogy "ha majd odaköltözöm hozzá..", "ha a felesége lennék", "ha főznék.." stb. Ő mondta, hogy nem viccel. És valahol megértem. Ő már felnőtt, dolgozik, a környezetében sorra házasodnak az emberek. Keresi hát a társát.
De hogy én?? Én gyerek vagyok még. Én nem, nem szándékozom - nem is tudok - ilyen távon gondolkodni. Megtehetném 22 évesen, de nem tehetem meg ennyi tapasztalattal (0), ennyi férfival (0), ennyi kapcsolattal (0) a hátam mögött. Ráadásul mivel tudom, hogy ő ilyen szemmel néz rám, azzal megijeszt. És én szeretek elszaladni.

Az is lehet persze, hogy nem a helyzettel, hanem G-vel nem tudok megbékülni. Volt amiben nem értettünk egyet, azt mondta, majd megváltoztat. Na ez egy nagyon rossz pont nálam. Megváltoztatni nem lehet a másikat. Elfogadni kell, vagy elengedni. (ehh, megint jövök itt a nagy bölcsességekkel) A másik, hogy 2. randin mi köze az én szőrtelenítési szokásaimhoz? És nővérem (nem)pasizási szokásaihoz? De komolyan, így áll a világ, ez a normális? Kezdem azt hinni, hogy legjobb lenne kolostorba vonulnom. Vajon vannak ateista kolostorok? :D
Ráadásul majdnem két órát vártam rá, mert nem tudott elszabadulni a munkahelyéről. Nem az ő hibája, de mégis ez sem tett jót a "kapcsolatunknak". Mert mennyire más világban élünk (még). Felelős munkavállaló vs henyélő egyetemista. Szóval azt tanácsolta, hogy amíg várok rá, vásároljak vagy nézelődjek bevásárlóközpontban. Hát szép, még egy rossz pont, főleg miután kifejtettem, hogy utálom mindkét tevékenységet. Miért kell azt gondolni a nőkről, hogy ezzel majd lefoglalják magukat? Vagyis hogy tud rólam ilyet feltételezni? Szomorú.

Még fel tudnék sorolni egy csomó közhelyet, amiért nem működne szerintem köztünk a dolog. Sajnálom, hogy csak közhelyekkel tudok jönni! De mindegy, hisz minden esetben tudni a végkifejletet: hogy ebből nem lesz kapcsolat. Pedig elbeszélgetek vele szívesen, csak nem több. Arra viszont nincs szüksége egy "sürgősen barátnőt keresek"-pasinak. Viszont most nem fogunk tudni találkozni. Nem tudom, mit tehetnék. Ráadásul szerintem nincs elég önbizalma a gyereknek. Humorral, felsőbbrendűség mutatásával stb leplezi, de közben ott vannak az sms-ekben, az elejtett mondatokban a jelek, hogy nem biztos magában, hogy mentegeti magát. Ez sajnálatos, mert ezzel rontja el. Nekem sincs sok önbizalmam, én is biztos hülyén leplezem, szóval nem akarok ítélkezni. Ez van.

Ja és ma át a hídon három srác álta el röhögve az utamat, egyikük keze a nadrágjában, alig hagytak továbbmenni. Rá 20 másodpercre két külföldi is "how are you"-zott. Engem észre sem szoktak venni, nem vagyok hozzászokva sem a bókokhoz, sem a szexuális zaklatáshoz. És aztán kiderült, hogy várhatok G-re még egy csomó időt ezen az esős-borús-hűvös napon. Elkeseredtem. Dühös is voltam meg letört. Elegem lett, csalódtam az emberiségben. Ültem az Erzsébet téren, hallgattam a metált, és üresen bámultam a világba. Furcsa, hogy az üresség is tud fájni. Aztán egy kis veréb ugrott a padra, és egész közel jött hozzám. Felugrott a háttámlára és tottyantott egyet. Aztán elrepült. És én elmosolyodtam.

Ezt szeretem a világban, és főképp ezt szeretem magamban. Hogy amikor már váltanék egy nem oda-vissza jegyet a Szabadság-híd tetejére (túlzok amúgy:), végül mindig találok valamit, amitől sikerül ismét mosolyogni és hinni. A világban, a reményben, akármiben. Ezekre a pillanatokra mindig emlékszem. Amikor reggel az első, friss napsugarak beragyogják a szmogos fővárost, amikor megy le a nap és a hófehér Erzsébet-híd  különlegessen széppé válik a rózsaszín, a kék és a narancssárga égbolt és víz társaságában, amikor este olyan tisztán csillog a szobor a Gellérthegyen, amikor a Szabadság-hídon sétálva hirtelen finom, csilingelő zene üti meg a fülemet - mintha a Duna zenélne... És ilyenkor aprócska mosolyra húzódik a szám, miközben mosolygok idebent is, mert tudok örülni az élet egyszerű, természetes szépségeinek. Amíg ezek megvannak, addig túlélek.

Most pedig elcsöpögök aludni. :)