Szélcsenden túl...

Tényleg nem. És ez nem csak a holnapi szigorlatra vonatkozik. Attól nem is vártam mást. De a hónapokon áthúzódó kicsiny semmiségből egyre nagyobbra növő bizonyos betűvel való kapcsolatom más. Ezt itt most tényleg át kell gondolnom, mert lehet (=nagyon úgy néz ki), hogy több hónapig a mai volt az utolsó találkozás. Tehát ebből kell gazdálkodnom, megélnem, következtetéseket levonnom.

Tulajdonképpen ez egy szép lezárása volt azoknak a csodálatos (vagy kevésbé csodálatos), legendás kedd estéknek. Mert volt közös lelépcsőzés, bár ezt most már nem is éreztem különlegesnek. De aztán jött több, mint egy órás egyetem előtt ácsorgós beszélgetés. Igen, és ez lehetne akár az álmom megvalósulása. És mégsem érzem magam boldognak vagy legalább ahhoz hasonlónak. Sőt.

Pedig beszélgettünk; tény, hogy ő többet mesélt, én gyakran csak bólogattam, dehát mi mást tehetnék, amikor kicsit mindig zavarban vagyok (és még mindig mondok gyenge hülyeségeket) - igaz, most már azért, mert nem tudom, hogy mi a helyzet. De akkor is, úgy tűnt, ő sem akar sietni haza. És volt megint a köszönéskor puszi. Tehát eddig rózsaszín szemüveg fehér kerettel.

De. Elköszönt, s olyasmit mondott, hogy "jó nyarat!". No most ez nagyon úgy hangzott, hogy szeptemberig már nem is találkozunk. Jó, mondjuk nem is tudom, hogy mi mást mondhatott volna. De én akkor sem tudok semmit már. Ráadásul erre valahogy nem is számítottam. Nekem itt és most meg kellett volna tudnom, hogy mi vár rám a nyáron. Hogy megvalósíthatom szép szentimentális elképzeléseimet vele közös fényképezgetésről, koncertről, egyébről, vagy pedig kiderül, hogy nem lesz semmi, és akkor jöhet a felejtés művészetének megalkotása, illetve regisztráció egy újabb társkereső oldalacskán. Szánalom.hu. Vagy talán épp most derült ki a "nem lesz semmi"? De én ezt nem így érzem! Vagy csak nem így akarom érezni... Ááááhhh, nem tudom!

Az is lehet, hogy amolyan haveri státuszba kerültem számára? Tényleg úgy tekintetne rám? De akkor azok a levelek... a puszi is csak baráti lenne? Szóval talán én értek félre mindent, túl nagy lenne az önbizalmam (2. haha), hogy azt képzelem, hogy tetszhetek valakinek? De pedig akkor is van valami! Kell lennie valaminek! Vagy talán nem?

Azért én is furcsa vagyok. Akarom, hogy legyen miközben bizonytalan vagyok a saját érzéseimben, gondolataimban is. Mert ő annyira más, és mégis hasonló. Azt hiszem itt látszik csak igazán, hogy az embernek vannak alapvető tulajdonságai, amelyeken nem lehet változtatni - na, ezekből párban vagyunk hasonlóak. Emellett pedig vannak a nevelés, a környezet, tehát főleg a külső hatások alapján kialakult nézetek, szokások, életstílus, életvitel (amiken szintén nem nagyon lehet változtatni) - és ebben vagyunk mi nagyon is különbözőek. Én ezt tudom, ő kevésbé. Ennek pedig az az oka, hogy ő beszél, tehát én megismerem őt, de én sok mindenről hallgatok. És nem véletlenül. Konfliktuskerülő ember vagyok, és mivel nagyon is kedvelem őt, így nagyon nem szeretném, hogy hülye nézetbeli különbségek zavarjanak bele egy barátságba (no igen, max az). Szóval politikai nézetekről van szó, vagy talán még annál is többről. Számomra nem fontos ez, de úgy látom számára igen. Ezért hallgatok, s csendben mosolyogva bólintok. Pedig épp ő az, aki lerombolta bennem az előítéleteket. Megismertem, megkedveltem, aztán megtudtam róla, s nem érdekel, ugyanúgy kedvelem, nem számít. Azonban úgy tűnik, hogy mégis számít. Hiszen itt írok róla, ráadásul sokat, és nem mint valami jó dologról. Úgyhogy megint csak azt tudom mondani, hogy nem tudom. Tényleg nem tudok semmit!

De talán a fenti probléma épp megadhatná az okot, az esélyt, hogy tovább lépjek, hogy befejezzem, hogy lezárjam ezt. Csakhát nem akarom. Ragaszkodom az érzéshez, a lehetőséghez, az álmokhoz, a vágyakhoz. Nem akarok lemondani róla, akarom, hogy legyen valami. Legyen már valami! Bár ki tudja. Talán nincs is ennek sok köze az igazi szerelemhez. Talán csak nagyon, de nagyon akarom, hogy legyen. Vagy talán csak a hormonok, az egészséges női vágyak vonzódása egy férfi iránt, aki az átlagnál közelebb került hozzám. Hiszen nálam ez ritka mint a fehér holló. Tehát még azt sem tudom, hogy mit akarok tőle. De valamit igen, mert jelenleg beleőrülök ebbe a bizonytalan kínlódásba. Ráadásul, ha kiderül, hogy a nagy semmiért járt az agyam a tanulás helyett máson, akkor leszek csak igazán Szabadság-híd közeli állapotban. Szóval ez a mostani helyzet egyáltalán nem segít a tanulásban. Ami azért baj.

Válaszokat akarok! :(