Szélcsenden túl...

Végre T-mentes övezet! Viszont hosszú összefoglalós fajta!

Van ez a felsőoktatásos elképzelés, hogy legyen átjárás az államilag finanszírozott és a költségtérítéses képzések között. Vagyis aki az előbbiben gyengébben teljesít, azt átpakolják fizetős övezetbe, aki pedig a költségtérítésen kiemelkedik, az ingyé folytathatja a mókát. Ez nagyon szép és igazságos. Viszont ha rám is vonatkozna, több mint valószínű, hogy elsők között söpörnének ki állambácsi szárnyai alól.

Pedig. Pedig nem olyan vagyok, aki átbulizná vagy egyszerűen lesz*rná az egyetemet. Talán olyannyira buta sem lehetek, bár ebben az elképzelésemben egyre kevésbé vagyok biztos. Ám mivel egy sík hülye személynek vélhetőleg eszébe sem jut, hogy ő esetleg sík hülye, én meg ezen aggódom, ezért feltételezem, hogy pislákol még valamennyi értelem a sötéten kavargó agylebenyeim mélyén. Tehát eddig rendben is lennék. Tény, hogy szorgalom szempontjából nem állok a csúcson, de hát ez meg nem újdonság…

Általánosban szorgalmasnak néztek, mivel a leckéket becsülettel megcsináltam, alaposan felkészültem a dolgozatokra, habár jelentkezés szempontjából lehetne lustának nevezni, meg aztán tanulni igazából nem szerettem. De csendes kislányként sosem okoztam problémát senkinek, így sikeresen a jótanuló kategória fényében sütkéreztem a 6 év során - sokáig kitűnő bizonyítvánnyal, aztán a „jobbak között”.

A következő, gimnáziumi 6 év hozott változást, ha nem is feltűnőt. Itt még csendesebb lettem, még jobban utáltam tanulni, de megtettem, mert tudtam, hogy kell, mert ez a jövő a megalapozása, és legalább kaptam érte elismerést is. Ez utóbbi kellett is; osztálytársaktól szinte mint koldusnak a kenyér. Mert tőlem kérték el, mert legalább okosnak tartottak, mert így mégiscsak voltam valaki. Valaki fontos. De azért csökkent a szorgalmam intenzitása, jöttek hármasok, még kettes is, ahogy az a többségnél előfordul, amikor közeledik az utolsó év. Immár szelektáltam a tárgyak között, de azért végig „jobb tanuló” maradtam. Mert így kellett lennie.

Mostani egyetemi időszakaim szépen mutatják változó/váltakozó hozzáállásomat.

Első félév, 3,67 (az átlagom)
Az ember izgatottan és félve bekerül az ismeretlenbe, ahol meg akar felelni. Lelkesen fog hozzá a tanulásnak, habár nem tudja még, mit hogy kéne. Igyekszik, s aztán kiderül, hogy mennyire érzett rá a követelményekre. Hát én így. A kötelező analízis uv-val nem voltam teljesen elégedett, de úgy gondoltam kezdésnek jó lesz ez, aztán majd belejövök. Boldog, naiv elsőéves.
=> átlagos értékű tanulmányi ösztöndíj + nagy öröm az első „jövedelmem” miatt

Második félév, 3,19
Több tárgy, rossz választások, rossz vizsgabeosztás. Emellett szembetalálkozni a ténnyel, hogy ezek a tantárgyak bizony nem igazán érdekelnek. Így nagyobb kapkodás, nagyobb teher, nagyobb elkeseredés. És persze a nyár pajkos illata, ami nem hagy koncentrálni. Tudtam, hogy elrontottam. S immár rájöttem, hogy egy vagyok a sok közül, teljesen átlagosként a középmezőnyben, vagy - e félév alapján - még annál is lejjebb.
=> kevéske ösztöndíj

Harmadik félév, 3,87
Összekapartam magam, plusz nagy elhatározás, hogy majd most javítok. Sok tárgy, sok kredit, sok évközi munka, sok pont, sok tanulás, szép eredmény. Elfáradtam, elégedett voltam és boldog. Minden visszaállt a helyére - gondoltam én.
=> sok ösztöndíj lett volna, ha nem csökkentették volna, de azért öröm

Negyedik félév, 2,19
Tipikus „elbízom magam”-effektus. Erre jött még az a belső szorongás, melyet egészségi állapotom veszélyben érzése váltott ki. Amikor az orvosok nem tudják, mi bajom, átpasszolnak a másikhoz, miközben egyértelműen valami baj van, hiszen ott a bizonyíték az arcomban, s a fejemben. Ismeretlen eredetű gumó és szédülés. S az ember fél, rájön, hogy az élete törékeny, s mi értelme apróságokkal törődni. Apróságokkal, mint egy vizsga. S az ember már nem tud tanulásra koncentrálni, mert mindvégig ott motoszkál a fejében a félelem az ismeretlentől és a „mi lesz, ha”-tól. Így esik, hogy egy tárgyat és első szigorlatomat sem tudtam teljesíteni.
=> ösztöndíj nulla

Ötödik félév, 2,79
A szeptemberi két szigorlatra végigtanult nyár és egy műtét után megpróbáltam talpra állni. Csodával határos módon egymás utáni napokon sikeresen leszigorlatoztam mindkettőből - büszke voltam és megkönnyebbült. Ám emellé kaptam olyan utálatos tárgyakat a félévre, hogy egyszerűen nem tudtam megfeleli. Nem éreztem magamat idevalónak, nem az én világom volt ez a gazdasági cucc. Ráadásul a műtét helyén nem akart eltűnni az, aminek el kellett volna. Így még szorongtam is.
=> azért nagy volt az öröm a parányi ösztöndíj miatt

Hatodik félév, 2,66
A vágás alól eltűnt a jóindulatú daganatocskám. Nem úgy mellőle, ahova nőtt egy új. S ekkor aztán összetörtem. Reménytelen elkeseredettség (hogy sosem szabadulok a kis dudortól, a tompa fájdalomtól, a további műtétektől) nyomta el a tanulásba vetett hitemet, erőmet. Mit számít, mit ér az? Mert mi van, ha nem sikerül egy vizsga? Mi van, ha megbukom? Semmi. Nem számít, ez mind nem számított. Csak az önsajnálat.
=> ismét nincs ösztöndíj

Hetedik félév, 3,94
Volt egy nyaram feldolgozni mindent, sikerült. Megbarátkoztam arcom kellemetlen, ám ártalmatlan lakójával, s új lendülettel néztem a szakirányom elé. Hiszen végre azt tanulhattam, amiért jöttem. Ismét sok kredit, sok évközi munka, egy kis szerencse, és végre célba értem. Elégedetten és nagyon boldogan vártam az ösztöndíjra. Nem mert pénz, hanem mert jóleső elismerés, amire nagyon is szomjaztam.
És ekkor jött az új számítási rendszer. Hiába értem el legszebb egyetemi átlagomat, kiderült, hogy nem kapok semmit. Először „ezt nem hiszem el!”, aztán felháborodás, aztán teljes lelombozódás, a reménytelenség sötét felhői, majd tökéletes cinizmus. Nincs már hát értelme küzdeni, hiszen ilyen átlagot nem tudok többet elérni. S ha erre nem kaptam semmit, akkor mégis minek? Szomorú, hogy az ösztöndíj volt eddig a motivációm, de ki kell emelnem, hogy nem a materiális értéke, hanem az elismerés, a „van értelme!” érzés. Nos talán ez sem elég ok arra, hogy most már ne akarjak hajtani, hogy ne érdekeljen, ha kettest vagy hármast kapok, de ettől még megtörtént - itt bennem. Emellett látom az egyetem, a tanszékek, a tanárok hiányosságait. A sok értelmetlen megtanulnivalót, a nemtörődömséget, a hozzá-nemértést. Látom, hogy amit tanulok, az egy semmi. Még inkább csökken a motiváció.
De mégis köszönöm az egyetemnek, hogy kiölték belőlem ezt a lelkes, célorientált harcost, mert tulajdonképpen nagy szívességet tettek nekem: immár sokkal nyugodtabban állok a vizsgaidőszakhoz, kevesebb a stressz, talán még meg is hosszabbodik pár évvel az életem. :)
Csupán az adófizetők és az állam miatt aggódom. Talán már itt is állnak mögöttem szúrós szemekkel és vasvillákkal, hogy megszabaduljanak tőlem, ha már egyszer nincs lehetőségük átpaterolni a fizetős bagázsba. De elhihetik, én sem örülök a helyzetemnek.