Szélcsenden túl...

Hát bizony nincs vége.

Pedig nem volt nagymonológom, kétségbeesetten őszinte kitörésem vagy ilyesmi. Nem is akartam, nem is lett volna helyénvaló.

De volt helyette meglepetés egy közös koncert formájában, még ha végig zavarban voltam is. Volt előtte beszélgetés is, amolyan 70-30%-os arányban az ő javára. Tény, hogy az alap zavarom mellett még nem sikerült megbarátkoznom azzal a helyzettel, hogy nem kérdez. Merthát mégiscsak nincs jobb annál, minthogy valaki érdeklődik rólad. Jó, azért volt kérdés, de nem az a személyes fajta. Én meg úgy vagyok, hogy csak úgy nem tudok elkezdeni mesélni magamról valami oda nem illő témában. Mert az nem releváns, és nem is biztos, hogy érdekelné. Ha kérdezne, tudnám, hogy mi érdekli... dehát az élet nem habostorta. :) És bizonyos kérdéseimre én legalább kaptam választ, anélkül is, hogy meg kellett volna kérdeznem.

A korábban említett kettősség azonban erősen fennáll. Vagyis hogy mennyire különbözünk, és hogy mennyiben hasonlóak is vagyunk. De nem arról van szó, hogy valamiben igen, valamiben nem, hanem kb arról, hogy életfelfogásunk, életvitelünk különböző, miközben sok tulajdonságunk meg egyezik. Érdekes dolog ez, mert én pont fordított helyzetet képzelnék két ember között. Ej te, ne analizáld túl a dolgokat!

No de koncert. Nyugisan a szélén, hátul. Sokat nem láttunk, de megvolt a kellő távolság a többi embertől, hogy ne nyomjanak agyon, és ezúttal annyira meg se süketültem. Fejbólogatás és kicsiny mozgások a zenére ("zavarbanlevőségem" esetén a mozdulatlan táncolásban verhetetlen vagyok, hehe). Ja és itt kell megjegyeznem, hogy milyen fontos szerepük van a kicsiny szőrszálaknak az ember karján. A visszafogott táncikálás közben kb 3-4-szer véletlenül majdnem összeért a karunk. Mivel csak majdnem, így csupán ezek a pihék kerültek pillanatnyi kapcsolatba, ám amikor ez megtörtént, mindannyiszor különleges érzés nyilalt bele a gyomromba. Heh, érzem, hogy ezen a pár soron fogok még mosolyogni. :)
Aztán volt énekelgetés is, szövegismeret következtében a részéről sok, a részemről alig. De azért szép pillanat volt mikor a legjobb, ráadásszám utolsó sorát összenézve énekeltük. Hát kedvenc sorom. :)
Végül volt elköszönés is puszi kíséretében. Furcsa, hogy a szőrszálak nagyobb hatást értek el, ki gondolná, hogy azokban is vannak mechanoreceptorok, de szép lezárás volt ez is.
Persze amivel haza akartam jutni, az éjfél után már nem járt, de gyaloglás és várakozás után csak összejött.

És most itt ülök és levelet próbálok írni. Ki másnak. Azért nem könnyű, mert még mindig nem vagyok biztos a dolgok állásában.

Viszont muszáj leszögeznem, hogy ez itt nem az "Életünk napjai", úgyhogy nem fogok állandóan amolyan részletes eseményösszefoglalókat, "eztörténtmá"-kat írogatni. Ez itten nem arról szól. Meg az amúgy is magánügy, hehe. :)