Nekem most muszáj panaszkodni, háborogni, akármi! Mivel tervszerűen épp most jött meg, így vélhetőleg ez is közrejátszik a jelenlegi nem túl rózsás hangulatomban, szóval talán kissé túlzásba viszem. De akkor is most épp elegem van!

Mi a fenének kellett megvennie szüleimnek egy nagyon (tényleg nagyon!) drága porszívót, ami vagy 15 alkatrészből áll? Minden felülethez mást kell használni, és minden kis használat után vizet kell benne cserélni, merthogy már piszkos lesz. De hogy ez milyen jó, mert a poratkákat remekül begyűjti, és nem lesz itthon allergiája tesómnak és anyukámnak. Oké, ez utóbbit még elfogadom nyomós érvnek. De miért - óóó miért? - kell nekem 10 perc helyett 20 percig szenvedni (cserélgetni a részeket vagy a vizet) ezzel a szarral? És miért jó az, hogy a 10 perc után már önthetem is ki a vizet, és még egy csomót el kell használnom, hogy újra tiszta legyen az edénye, hogy abba újat önthessek, amit aztán újra cserélek? Most ez mi, ha nem vízpazarlás? Igen, biztosan nincs igazam.

Aztán. Ma Quimby-koncert. Elvileg H-val és E-vel (aki M-mel) mennék, ahol H. és E. a barátnők, M. pedig E. barátja (pasija). Csahogy E. mégsem biztos, hogy jönne, ha M nem jön, meg mert fáradtak. Igen, ez is felbosszant most a jelenlegi állapotomban, mivel nekem meg fáj a hasam, és szívesen üldögélnék inkább itthon mozdulatlanul. De még jobban bosszant, hogy ha én nem telefonálok, akkor vajon mikor közölnék velem a helyzetet? És nem igaz az, hogy mi koncertre akarunk menni, és az a lényeg, és ezért nem számít, hogy jön-e (jönnek-e)! Mert én nem koncertre akarok menni; itthon ülve sokkal kényelmesebben hallgathatok Quimbyt, mint tömegben, ahol alig látni valamit. (na persze azért annak is van egy hangulata, és utólag lehet mesélni az élményeket) De én alapvetően együtt szeretném tölteni az időt (azt a keveset) a barátnőimmel, és ha ez egy koncerten történhet meg, akár úgy is, hogy hozzák a barátjukat, akkor legyen. Én nem értem, ez talán mások számára meglepő?
Igen, itt is én vagyok a szánalmas, hogy ezen a pár emberen kívül nincs más, meg mindig naivan reménykedem az ilyen barátnős összejövetelekben, holott rég tudhatnám, hogy ez az értékrend lassan elavul a többiek szemében. A párjuk, a közös jövőjük és ilyen komoly, felnőtt dolgok azok, amik nekik elsődlegesek. És én nem akarom hibáztatni őket. Tudom, hogy gyerekes dolog volt annak idején a fejembe vennem azt, hogy (a család mellett) a barátság a legfontosabb. Érvként azt hoztam fel akkor, hogy tudom milyen rossz az, ha nincsenek barátok, az viszont nem ilyen rossz, ha nincs párom. Hát most látom, hogy tévedtem.

Ha meg már párok, pasik, ilyenek. Miért akartam én szerelmes lenni? És miért sikerült? Miért épp T.? Miért kell ezzel is bonyolítani a dolgokat? Miért van az, hogy nem akarom ezt az egészet, de közben meg akarom? Őt, hogy legyen valami... Miért kell folyton erre gondolnom? És miért kell egyáltalán szenvednem ilyen hülyeségeken? Lujzi vagyok, nagy lujzi!

De koncertre azért megyünk, ha az idő engedi.