Szélcsenden túl...

Nem, nem szakmai témáról van szó, hanem arról, hogy én és a marketing hogy kerültünk össze és mennyire illünk össze.

Több, mint négy éve volt már, hogy kitűztem célnak ezt a szakirányt. A család preferenciáiból adódóan csakis valami tudásból megélős szakma jöhetett szóba az érettségi után, szóval egyetem. És mivel ennyi idősen az embernek fogalma sincs, hogy mit akar, az ilyenre jó a közgáz, mert "abból bármi lehet". Szerettem rajzolni, voltak ötleteim, érdekeltek a reklámok, így jött a marketing, hogy az majd jól nekem való. Pedig ez nem ilyen egyszerű.
Felmerült azért a művészeti irány is: anyukám kérdezte, hogy nem-e; tesóm örült volna, ha nem három közgazdász veszi körbe; apukámat ez nem érdekelte (csak a tanulni-tanulni-tanulni szöveg), pedig ha egyszer is mondta volna, hogy "megpróbálhatnád", hogy "talán az való neked", akkor lehet, hogy máshogy alakul minden. Akkoriban még jóval nagyobb hatással volt rám. De beláttam, hogy mivel művészeti irányban semmiféle előképzettséggel nem rendelkeztem, a matek viszont igenis jól ment, így egyértelmű, hogy hol volt nagyobb esélyem. No meg amúgy is én vagyok a megtestesült racionalitás. :)

Tehát ez lett. Felvettek első helyre, volt nagy öröm, büszkeség. Aztán elkezdődött ez az egész, aminek 3 évig semmi köze nem volt a marketinghez. De kitartottam a nagy gazdasági rengetegben, amiben én nem láttam a szépséget, a kreativitást, az érdekességet. Csodáltam azokat, akik igen. De egy pillanatig sem bántam meg, mert megismerkedtem mostani életem fontos szereplőivel, a barátnőimmel - miattuk örömmel kitartottam.
Harmadik évben megkaptuk a Marketing c. tárgyat, ami végre felkelthette az érdeklődésemet. Ez hamar el is múlt, hiába érdekelt a téma. Mintha a tanárunk célja az lett volna, hogy letörje a lelkesedésemet; lehúzta a beadandónkat, nem hagyta elmondani azt a kiselőadásomat, amiért lelkemet kitettem, hogy megmutathassam, hogy én arra a szakirányra termettem. Nagy pofon volt ez nekem. A vizsga elégséges lett, ahogy szinte mindenkinek. Innentől a jövőmet a sors kezébe adtam, nem különösebben érdekelt, hogy bekerülök-e a szakirányra.

Bekerültem. És bizony ez az a szakirány, ahová az is bekerült, akit máshonnan páros lábbal rúgtak ki. De örültem. Mert mégiscsak beteljesült az, amit három éve elterveztem; nem volt hiábavaló a küzdelem. Szóval friss lelkesedéssel kezdtem neki a két szakirányos tárgynak. Az egyiket szép emlékekkel teljesítettem, a második még most is kínoz. Bizony a két féléves marketingkutatás. Ahol rájöttem, hogy ez a marketing nem az a marketing.

Úgy jöttem, hogy majd megtanulom. S mióta itt vagyok, azt látom, hogy itt már mintha mindenki tudná. És én tudatlannak, butának és elveszettnek érzem magamat. És hol vannak azok a nagy ötletek, amiket magamtól elvártam, és mit ér a reklám iránti érdeklődés? Mindenki szakmaibbnál szakmaibb ötletekkel áll elő, mindenki tájékozott, mindenki profi. És itt jön az, hogy én hogyan is illek össze a marketinggel.

Jelenlegi érzésem szerint sehogyan. A marketing kemény üzleti szakma, ahova törekvésre (mondhatnám nagy arcra), kapcsolatokra, kreativitásra és minden híreszteléssel ellentétben tudásra van szükség. Meg persze nemcsak a terméket/szolgáltatást, hanem magadat is el kell tudni adni.
És itt vagyok én, önbizalmam bizonyos mértékű hiányában, aki szociálisan sem képes magát jól marketingelni, nemhogy a szakmában. Fogalmam sincs, hogy honnan lesznek kapcsolataim, amikor többnyire kuka vagyok. Törekvő sosem voltam (tolakodni sem szeretek:), a kreativitás pedig? A magam egyszerű módján az vagyok, de a szakmában valahogy itt is meglőve érzem magamat, mert magamból hiányolom azt a tudást, amivel úgy tűnik, hogy mindenki rendelkezik. Okosabb vagyok, mint 4 éve? Éppen az, hogy valahogy nem.

Persze magammal van a baj. A élet nehéz, küzdeni kell + a többi ilyen szöveg, amiket amúgy komolyan veszek. És rendesen meg is ijesztenek, mert annak idején naivan nem erre számítottam. Én alkotni akartam, nem pedig harcolni, megszerezni és győzni.