Szélcsenden túl...

Hullik a hajam. Tessék, ennyi, kimondtam. Ez életem jelenlegi legnagyobb problémája.

Oké, erre a többség egyszerűen legyint, hogy "és? szeggyé vitamint!" vagy "keress rá sampont!" vagy egyéb hasonló sokat segítő hozzászólások. Vagy azt is mondhatja, hogy "ugyan, nem is látszik". Ezek a válaszok persze nem csak lerázós szövegek, hanem jószándékúak is lehetnek. Ha vesszük például a legutolsót, akkor lehet, hogy meg akar nyugtatni, hogy nem feltűnő, vagy talán tényleg nem is látja. Ez nekem mégsem segít.

Oké, paranoiás is vagyok, és az önbizalmam is lejjebb került pár fokkal, dehát mégiscsak nő vagyok, akinek a haja igen fontos testrésze. Na persze egyértelműen elfogult is vagyok. De a lényeg, hogy én látom, hogy megfogyatkozott a hajam, hogy a választékomnál több fejbőr látszik ki, mint kellene. Hát még amikor a (ruha-, divat-) üzletekben megcsillan a hajam alatt a fejbőrömön az a baromi erős fehér fény. S ha két napnál régebben mostam hajat, akkor már jobb ha ki sem mozdulok otthonról. Még jó, hogy mostanság divat mindenféle hajpántféleség, úgyhogy a a kendőimmel javítani tudok a helyzetemen.

De így is mindig az az érzésem, hogy mások (egyetemi ismerősök, eladók, buszon ülve a mellettem állók, szembe jövő idegenek az utcán...) is észreveszik, megbámulnak és sajnálnak vagy egyszerűen csúnyának találnak. És ilyen gondolatokkal nem lehet egészségesen létezni. Így válok mindinkább gátlásossá és visszahúzódóvá, de még gyanakvóbbá is.

Pedig nem csak itthon ülök és sajnáltatom magamat. Már szinte minden ide illő orvost végigjártam (vérvétel, bőrgyógyász, nőgyógyász, fül-orr-gégész, endokrinológus), mindenféle trutyikat dörzsöltem a fejembe, szedtem vitaminokat, de eddig hiába. Ugyanis hiába nőnek a trutyik hatására rohamos sebességgel régi és új hajszálak, amikor egyetlen érintésemre a kezemben maradnak még a legfrissebb kis szálak is. Jelenleg az endokrinológus (pajzsmirigyes szakmuki) javaslatára várakozom, hogy talán a fogamzásgátló helyrehozhatja a dolgot, ha pedig nem, akkor még lehet szó pajzsmirigyes problémáról. Én pedig ott tartok, hogy azért rimánkodom, hogy valóban arról legyen szó. Inkább szedek egész életemben hormonpótló gyógyszert a gyógyíthatatlan betegség következtében elfogyó pajzsmirigyem miatt, minthogy elfogyjon a hajam. Tehát inkább a mirigy mint a haj. Ami valahol nevetséges, közben meg számomra halálkomoly.

Gyógyszert szedni mindenki tud, de kopaszodó fejjel értelmes kapcsolatot összehozni már kevésbé. Persze biztos lehetne, ha az ember nem azon problémázna, hogy "biztos a fejemet nézi" és "vajon mit gondol így rólam?" és "többet úgysem fogunk találkozni"...

De a remény mindig megmarad. Remény a megoldásra. Akár egy betegség, egy gyógyszer képében, amitől fény derül az okokra, és lehetőség az orvoslásra. Akár egy férfi képében, aki el tudja hitetni velem, hogy mindez nem számít.