Szélcsenden túl...

  Jó pár évvel ezelőtt írtam egy levelet, magamnak. Az van a borítékjára írva, hogy csak akkor olvashatom el, ha már felnőtt vagyok. Jelentem - a 22. évemhez közeledve - még nem vagyok felnőtt. Viszont úgy érzem, hogy a felbontása helyett írnom kéne még egyet. Sok idő telt el azóta, talán okosabb is lettem, de tapasztaltabb mindenképp.

  Az ember, valahogy úgy tűnik, hogy mindig a jelenben érzi magát a legnagyobb tudásúnak. Mikor megírtam annak idején azt a néhány oldalt, azért tettem, mert úgy gondoltam, hogy amolyan érett gyerekként (tinédzserként) van a legjobb rálátásom a dolgokra. Úgy éreztem, hogy akkor nyílt ki számomra a világ, hogy még befolyástól mentesen, objektíven vélekedem az életről. Aztán eltelt x év, és most is éppen így érzem.

Vagyis nem teljesen. Mivel a korábbinál jobban rálátok a dolgokra, jobban látom a világ összefüggéseit, az embereket, adott helyzeteket... Vagy legalábbis tapasztaltabb lettem. Azonban még mindig biztosnak érzem magam abban, hogy racionálisan és objektíven ítélem meg a legtöbb esetet, s úgy vélem, hogy a helyzet csak romlani fog majd. Pedig vélhetőleg nem.

Több mint valószínű, hogy ahogy öregszem (növök, idősödöm), az élettapasztalat csak növekedni fog bennem, s mindig is úgy fogom érezni, hogy adott életszakaszban vagyok úgymond a legokosabb. Tehát ennek megítélése még magammal szemben is szubjektív. Talán már most sem igaz oly sokat hangoztatott objektivitásom, talán épp ennek a (téves) tudatnak a csapdájába esve döntök elfogultan. De ezt nem tudom. S nem tudom, hogy később mi lesz. Most döntéseimet bizonytalannak, ezzel együtt megfontoltnak, átgondoltnak és alaposnak vélem, igyekszem mindig minden lehetőséget megvizsgálni. De vajon ez tényleg így van-e, s vajon így lesz-e a jövőben?

Azzal azért tisztában vagyok, hogy ez a folyamat egyszer megfordul, és lassan visszatérek a boldog bezárkózás világába, amikor kis világomban minden megvan, amire szükségem lehet. Legalábbis szeretném megérni azt, amikor már tényleg olyan öreg leszek, hogy egy gyermek lelkesedése járja át újra a lényemet. Nem elbutulásra vagyom, hanem felhőtlen örömre!

Viszont le kell szögeznem, hogy okosnak lenni egyáltalán nem csak úgy a tudást jelenti. Biztos vagyok benne, hogy későbbi korszakaim "énjeivel" mindig egyet fogok érteni abban, hogy a legtöbb, legheterogénebb, legátfogóbb tudással az érettségit követő néhány hétben rendelkeztem. Amit a gimiben a 6 év alatt megtanultam, majd a sok felkészülés az érettségire, az volt a legáltalánosabb, legintelligensebb tudás, amivel valaha is rendelkezni fogok. Pontosabban rendelkeztem, miután a vizsgákat követően ez az ismeret leülepedett bennem. Azóta viszont csak felejtek. S okosabb nem leszek. Tájékozottabb igen, tapasztaltabb egyértelműen, 1-2 témában valóban sokkal okosabb, de mit számít az, hogy ismerem a marketingkutatás kvalitatív és kvantitatív módszereit, amikor nem emlékszem a német-római császárokra, nem tudom mik tartoznak a könnyűfémek közé, nem emlékszem a Szózat versszakaira, nem tudom mi Nigéria fővárosa, elkerülök mindent, ami fizika, keverem az egy- és kétszikűeket, ráadásul rossz helyre rakom a vesszőket a mondatban, és még németül sem tudom magamat rendesen kifejezni.

  Úgyhogy meg kell írnom azt a levelet, hogy immár nagyobb élettapasztalat birtokában új utat mutassak jövőbeni felnőtt énemnek, nem törődve azzal, hogy az írást elfogadja vagy netán kineveti majd.

És tartozom ennek az érdekes, kissé talán szentimentális szokásnak annyival, hogy e második levelemet is kézzel írjam meg. Talán begépelem ide is, de mégiscsak jó lesz néhány év múlva végigolvasni egy amolyan "őskorból" küldött üzenetet.