Már több mint 1 hete volt az a fontos csoportos prezentációm, amitől féltem. Azt hiszem megér egy bejegyzést, mert na, hát mert én úgy akarom!
Szóval öt, korábban számomra teljesen ismeretlen diáktársammal volt nekünk ez a közös félévi feladatunk - egy ritka szar témában - házi dolgozat megírásról, interjúkészítésről, meg ilyenekről, aminek az eredményét a végén a minket felkért cég képviselői előtt kellett prezentálni.
Kapcsolat-elemzés a csapattársaimról (átugorható):
- Az egyik sráctól félek. Az a fajta, akinek - amellett persze, hogy okos, tájékozott - mindenről van véleménye, azt könnyedén meg is mondja, szeret vitatkozni és kritizálni, hamar alkot véleményt, és nem hiszem, hogy bárhogy is zavarba lehetne hozni. Én meg finoman szólva sem vagyok ilyen. Idő kell míg valamiben véleményem lesz, nem is szeretek hamar ítélkezni, többnyire megtartom magamnak, amit gondolok, kerülöm a konfliktusokat, és asszem hamar zavarba tudnak hozni. Természetesen kettőnk közül itt ő a "társadalom megbecsültebb tagja" (hihi) és marketing szakirányra is ő való inkább, tisztelem is komolyan. De tartok tőle többek között azért is, mert biztosan tudom, hogy bár nem ismer, rólam is alkotott véleményt. Valószínűleg persze egyszerűen jelentéktelennek tart.
- A másik sráccal már volt alkalmam kicsit beszélgetni (a tárgy témájában persze). Könnyebb vele, mert visszafogottabbnak tűnik, s amúgy is intelligens, ráadásul korábban már említettem, hogy tetszik a hangja. Ez utóbbi azonban inkább azért alakult ki bennem, mert eleinte minden új, ellenkező nemű ismerősömben egy potenciális "love interest"-et próbálok belelátni. Szóval még a prezi idején is úgy gondoltam, hogy tetszik nekem.
Aztán megláttam az iwiw-es lapját, s az alapján visszaesett az érdeklődés. Nincs rajta semmi konkrét, csak valahogy nem az a visszafogott okosember benyomását kelti ott, aki nekem megtetszett. - A három lánnyal okés a helyzet. A kedves és közvetlen, kissé anyáskodós típusú lehetne az én személyiségtípusom kedvence, bár a nagydumás, szintén közvetlen, "gyakran leszarom a dolgokat" típusú másik is könnyedén képes beszélni hozzám. A harmadik pedig a visszafogott mango-leányzó, aki szimpatikus számomra, talán mert hozzám hasonlóan csendesebb fajta.
Tehát távolságtartóan, de lassan alakul a csapat. Sokat tanultam idén szervezeti magatartásból: tudom, hogy mennyire fontos nekem a csoporthoz tartozás, és hogy elfogadjanak, ezért néha túlzásba vitt e-mailekkel próbáltam összehozni a dolgot. De néha komolyan úgy éreztem, hogy észre sem veszik, amit írtam, nem válaszoltak rá, így szerintem jogosan kérdeztem meg őket - szintén mailben -, hogy láthatatlan vagyok-é. De ez persze tudatom alatt csak arra kellett, hogy aztán megnyugtató válaszuk kis örömet okozzon számomra, hogy törődnek velem. Ez most angolul 'pathetic' vagy 'miserable'?
A kezdeti prezink összerakva száraz volt, így mikor a számomra szimpatikus srác azt írta, hogy csináljunk már valami ütőset, akkor én megtáltosodva összeraktam pár szerintem kreatív diát.
Végül eljött a nagy nap, azaz késő délután. Aznap 6-kor keltem, úgyhogy olyan voltam már agyilag, mint a movie maker 5 perc után. 3 csapatból utolsóként prezentáltunk, mindenki ugyanabban a témában. Az előttünk lévők nagyon elhúzták, már mindenki unta az egészet, haza akart menni, én meg mentálisan teljesen elfáradtam a nagy várakozásban és izgulásban (főleg, h én kezdtem). A cég képviselői meg sehol! Na de végül mi jöttünk.
És akkor megjelent a kreatívnak szánt diám a kivetítőn, és a fáradt, unott hallgatóság röhögésben tört ki, én pedig ránéztem (ha csak egy pillanatra is) a csapatomra, s láttam, hogy mosolyognak, örülnek és az nekem többet jelentett mindennél. A röhögő közönség is megerősített benne, hogy van értelme annak, amit csinálok, de számomra az volt az egésznek a fényponja, hogy a társaimnak örömet okoztam. Csak egy pillanat volt, de ilyenekből az ember képes hetekig megélni. (nekem pedig igazán nagy szükségem van a megerősítésekre) S a hallgatóságunk figyelmét ez a fél perc felkeltette annyira, hogy a többiek lelkesebben mondhassák a maguk részét. A végén megjegyezték, hogy bevált a diám, én pedig ettől boldog voltam. Mert végre hasznos tagnak érezhettem magam; tettem valamit a csoportomért. S itt most nem feltétlenül a feladat sikeréről van szó. Örömet okoztam a számomra valamiért fontos embereknek, és ez az ami örömet okoz nekem.
És hogy sikerült-e odatennem magamat? :) Hát nem! Remegett a hangom, mást mondtam, mint akartam, amitől megzavarodtam, jegyzetemben keresgéltem, szarnak éreztem magamat. Kívülről persze nem lehetett ilyen rémes, de az az érzésem, hogy a jelenlevők kb így vélekedtek rólam: "szegény kicsi lány", "hogy meg van ijedve", "jaj de édes, csak nehogy elsírja magát". Persze ilyenről szó sem volt, de tény, hogy voltam már jobb is. Ezt inkább betudom a fáradtságnak. Azonban sajnos főleg az elnéző szánalom az, amit szerintem bennük ébresztettem. Abból éltem több évig, úgyhogy jó lenne továbblépni végre!
Komment