Szülinapi meglepetésbuli barátnőnek a párja szervezésében, a barátaival és azok esetleges párjával, tehát az én barátnőim és párjaik/férjeik/ mellett még kb 6 ismeretlen emberrel. Összesen talán 13-an. És én. Ha az számít egyáltalán. Mert talán inkább még egy fél ember, vagy egy láthatatlan és hallhatatlan (nem halhatatlan!), vagy inkább fölösleges ember. Egy szellem, egy árny, egy alak, egy aprócska porszem, egy senki.
Nem önsajnáltatás ez, hiszen az én hibám. Az én hibám, hogy ilyen vagyok. Bár talán épp emiatt sajnáltatom magamat. Pedig tőlem függ, minden tőlem függ, biztos tudnék változtatni. Nem lehetek alaptermészetemnél fogva ennyire reménytelen eset.
Emberfóbia? Tömegfóbia? Kommunikációfóbia?
Ülök csak némán, mosolygok néha. Hallgatom őket, nem szólok hozzá, nem tudok, nem merek, nem akarok hozzászólni. Párszor azért megpróbálom, de nem hallja senki, s ettől zavarba jövök, önbizalmam máris nullára zuhan, és többet nem is merek próbálkozni. Ülök csak némán, mosolygok néha. Nem tudják ki vagyok, nem ismernek, csak egy jellegtelen, fölösleges valaki vagyok. Nem értik miért vagyok itt, nem értik, miért maradok ennyi ideig, s talán hazafelé megemlítik, hogy az a valaki nem volt szimpatikus, meg sem szólalt, stb.
És igazuk van. Én sem értem, miért vagyok ott (barátnő szülinapja miatt, mégiscsak szeretem őt, már csak azért is, mert ő azon kevesek egyike, aki nem a fentiek szerint vélekedik rólam).
De igazuk van. Jellegtelen vagyok. Senki vagyok. Nem abban az önsajnáltatós, patetikus értelemben, hanem valójában. Mindenkiben van valami érdekes, van valami különlegessége; ha nem a társaságközpontúságával és közvetlenségével emelkedik ki, akkor korcsolyázik, repül, vagy akár a párja által különleges, de nekem ilyenem nincs. Nincs semmi, amitől érdekes vagy különleges lennék. Ha rám néznek, csak egy szürke lányt látnak. Ha egyáltalán látnak...
És nem, tényleg nem tudom, hogy hogyan tudnék ezen változtatni. Mert egyszerűen nem találok semmit, amitől különlegessé válhatnék. Azt hittem, talán ha én is megtalálom a páromat, vele majd ketten együtt egy teljes személyt alkotunk majd, s akkor én is láthatóvá válok. De egyrészt így nem találhatok magamnak barátot, másrészt pedig talán akkor is csak egy senki leszek, egy valaki oldalán.
Azon kevesek, akik megszerettek vagy megkedveltek, ők nem senkinek látnak. Még. Aztán talán rájönnek egyszer, hogy nem lehet velem mit kezdeni, társaságban csak egy kényelmetlen púp vagyok a hátukon, egyébként pedig egy érdektelen, unalmas lény.
Ezért is kell megbecsülnöm őket, amíg még vannak.
És ezért hülyeség, hogy elrontottam egyet... hülye vonzalommal. T "értékelt mint ember", s ez az elutasító szöveg mellett azt is jelentheti, hogy tényleg kedvelt, megbecsült, elfogadott mint embert. S ahogyan az egyik korábbi bekezdésben erre rá is tapintottam: "túl kevés normális kapcsolat adódik az ember életében", ezért azokat a lehető legjobban meg kell becsülni. És talán éppen én rontottam el egy ilyet abból a kevésből, amim volt.
...bár válaszolna a levelemre! Hogy tudjam, hogy vajon végleg elrontottam-e, vagy még van esély egy reális, emberi folytatásra. Ha nem válaszol, az is egy válasz két lehetőség közül. Vagy elrontottam, vagy számára is senki voltam. Nem hibáztatnám, hiszen az vagyok.
A "nem vagy az", pedig nem cáfolat, csak baráti jóindulat. Az önbizalom hiányával szemben pedig ez sem győzhet. Azzal szemben egyetlen fegyver van; önmagam. Én viszont nem harcolok. Gyenge vagyok. Talán segítség kell...
Komment