Vége tehát az egyetemnek, vége 5 évnek. Vége életem legszebbnek hitt 5 évének, mely egyben a legmozgalmasabb időszak is volt. És olykor a legnehezebb, legfájdalmasabb, legbizonytalanabb. Mégis szerettem ezt az 5 évet, szerettem az egyetemet, s mindazt, amit adott; az életformát, a világszemléletet, de legfőképpen az embereket, akiket megismertem.

Ám úgy tűnik, hogy az egyetemmel együtt ezeknek az ismeretségeknek is vége lesz. De tényleg így kell ennek lennie? Tényleg ez az élet rendje? Tényleg csak egy intézmény kötött össze velük? Ez azt jelentené, hogy az elmúlt 5 év emberi kapcsolatok szempontjából egy felszínes érdekkapcsolat volt csupán? Azaz ha már egy helyen vagyunk, legyünk jó kapcsolatban, hogy legyen kivel megosztani az egyetemi dolgokat, legyen kitől kérdezni, segítséget kérni, stb, aztán ahogy vége az intézményi keretnek, huss!, hirtelen végeszakad a kapcsolatnak is? Vagy minden "munkahelyi" kapcsolat ilyen, és csak én vagyok megint naiv? Akkor a középiskolás barátságok miért maradhatnak meg? D barátnőmmel miért működik a dolog (ha nem is napi vagy heti szinten, de azért itt vagyunk egymásnak)?

Rengeteg kérdés ez. S a válaszok a tényekben vannak.
Még csak be sem kellett fejeződnie az évnek, amikor a barátnők(?) már ki is mutatták annak részükről történő befejezését. És talán ki is mondták, miután már követeltem az igazságot. Ennyi lenne. G szerint kár erőltetni, bár talán sosem működtünk igazán; Á szerint megváltoztunk, eltávolodtunk, s ő nem kíván ez ellen tenni. H részéről nincs vége, maradna barátnő, de milyen, amikor inkább mesél magáról, mint hogy néha rólunk érdeklődjön... persze, egyedüli gyerek, ez lehet magyarázat. E pedig, nos ő barátnő, de mi lesz majd, mikor kimegy Kanadába? Lehet ekkora távolságból fenntartani egy működő(!) kapcsolatot? Hiszen nem lesz itt, amikor szükségem lehet rá. S visszajön egyáltalán? Látom még valaha?

S ők négyen (voltak) a legfontosabbak. Ezek után már nem is meglepetés, hogy mindenki mással is megszakad a kapcsolat.
Persze tudtam én, hogy az a néhány ember, akikkel az egyetem idején ismerősi kapcsolatig jutottam (köszönés egymásnak, néha kis beszéd, hogy ki hogy halad, mit tanul, nem tud-e x tárgyról valamit...), egyszerűen eltűnik majd az életemből, csupán az iwiwen marad nyoma az ismeretségnek. Bár jó lett volna sok szerecsét kívánni nekik az élethez, de meglesznek enélkül is, szépen elfelejtenek, ahogyan én is őket.

De itt vannak azok a köztes emberek, akiket valóban megkedveltem, nemcsak mint csoporttársat, hanem mint embereket is, habár barátság szintről nem merek beszélni, pedig jó lett volna. Közös beadandók, közös prezentációk, közös tárgyak, közös szakirány, közös gondolkodás, közös élmények. A véletlen hozott csak össze velük, mondhatnám, hogy kényszerű kapcsolat, de akkor is megszerettem őket, hiányozni fognak, és szomorú, hogy ugyanúgy végeszakad ennek is, mint a fentebbi, felszínes ismeretségeknek. 2-3 lány és T.
De nem fogom hagyni, hogy szó nélkül eltűnjenek/eltűnjek; jár nekik/nekem legalább egy msnes "sok sikert a továbbiakban!"-búcsú. Én így érzem. Talán szentimentális vagy naiv vagy egyenesen pofátlan vagyok, amiért nem tartom be az - úgy tűnik - kötelezővé vált, udvarias formulákat, mint a "majd még biztos összefutunk"-szöveg, vagy a "csendben megszakítani a kapcsolatot" mechanizmus.
Nem! Ilyen nincs! Túl kevés normális kapcsolat adódik az ember életében, ezek legalább megérdemlik a minimális tiszteletet. Szerintem.

Nem fogom megint a "Tréfa" szövegét idézni, pedig pár sora nagyon illene ide...