A védéssel nem volt még vége a tegnapi napnak, leginkább csak azzal kezdődött. Június 23-a másik nagy eseménye ugyanis az a koncert volt, melyre már márciusban megvettem a jegyet, mely egy különleges (ülős, akusztikus, müpás) koncertnek ígérkezett, mely egyszerre lett kinevezve ünneplős és búcsúkoncertnek.
Ünneplés a sikeres védést, az egyetem elvégzését követően. Hát igen, ezek szerint talán már márciusban sejtettem, hogy a végére ilyen szépen alakulnak a dolgok - tanulási szempontból. Végülis mint a nap megkoronázása, valóban tökéletes élmény volt, habár megkönnyebbülés, feszültséglevezetés, gőzkiengedés, stb. szempontjából talán nem tökéletes.
Nagyon szép fényhatások, nagyon jó hangzás, nagyon is szerethető együttes, nagyon is szerethető számokkal. És énekelhető számokkal, táncolható/ugrálható zenével. S ez utóbbiak kicsit hiányoztak. Persze az ember mindig elégedetlen, hiszen alig vártam, hogy végre egy ülős koncerten lehessek, ahol mindent, mindenkit jól látok, van helyem, nem löknek fel, nincs cigifüst, nem fáj a lábam/térdem/talpam a sok állástól - tehát tökéletes kényelemben élvezhetem a zenei élményt. Aztán mégis hiányzott az a csekély ritmusra bólogátás és táncikálás, mellyel egy hagyományos koncerten túl visszafogottnak tűnök, itt azonban túl feltűnő lettem volna.
Ami pedig nagyon hiányzott, az az éneklés lehetőségének hiánya. Na igen, én ilyen vagyok; míg sokan ugrálni szeretnek a zenére, én szeretem inkább a szöveget/dallamot együtt énekelni az együttessel. Kiénekelni magamból minden bút, fájdalmat, feszültséget. Mert az azért most is volt bennem. Hiányzott, hogy nem kiabálhatom bele a világba olyan, erre a célra tökéletesen megfelelő, számok szövegét, mint a Nehéz idők, vagy azt, hogy "úgy csinál, mintha nem tudná, hogy szeretem!". Persze legyinthetnék, hogy na majd legközelebb... de nincs legközelebb.
Búcsúkoncert. Búcsú a PUF-tól, búcsú T-től. Így határoztam, így kellene lenni, mert nem tudom a kettőt elvonatkoztatni egymástól, s mivel T-t muszáj lesz kiverni (legalábbis olyan szinten) a fejemből, így a PUF-nak is mennie kell. Kéne.
De mi történik, ha miközben T miatt megkedveltem az együttest és T miatt jártam a koncertjeikre, közben önmaguk miatt is megszerettem őket?
A koncert eleje pontosan úgy telt, ahogyan arra számítottam. Szomorkás mosollyal hallgattam a zenét, közben felidéződtek bennem keserédes élmények, mint például: első PUF-cédém megvétele és első autogramkérésem, ahol még szerelmesen reménykedve örültem, hogy összefutottam T-vel; vagy a közös, nagy pecsás koncertünk, melyet most is életem legjobb koncertjének tartok, s melynél oly közel lehettem hozzá, mint már soha többet (pedig ő akkor már rég tudta azt, amit nem mert elmondani, hagyva gyilkolni bennem a bizonytalanságot, hosszú távon pedig feléleszteni a bizalmatlanságot). Tehát átadtam magam a nosztalgiának, az utolsó élmény melankolikus hatásának, a szelíd belső mosolynak, hogy immár elkezdődik a lezárás szakasza.
Aztán megváltozott valami. A "Gólya" gyönyörű zongorás verziója végén T-re gondoltam, hogy de elmesélném neki, milyen szép is volt ez a szám, ám a "Csak úgy csinál" üdítő verziójánál már egyszerűen csak élveztem, hogy milyen jó is ez, amiben most részem lehet. És mosolyogtam és nevettem a számtalan aranyos dologtól, mellyel az együttes ajándékozott meg bennünket, és szerettem - jaj, de szerettem! - Lecsót mindenért; amit, ahogyan énekelt, a gitárján játszott, mondott vagy tett, de legfőképpen azért, mert olyan, amilyen. Rájöttem, hogy hiányozni fog, hiányozni fognak. Önmagáért, önmagukért, is.
Komment