Ígértem, hogy a hónap végéig még sok-sok T-bejegyzésre lehet számítani, ennek ellenére egyelőre nem vittem túlzásba. De hogy azért hiány ne legyen belőle, pótolom az eddigi események leírását.
Tehát reálisan tekintve a helyzetet, kedden volt az utolsó találkozásunk. Valamennyire fel is készültem erre, s meg is említettem ezt neki, hogy többet már nem találkozunk. El akartam szóban, szemtől szembe (is) búcsúzni tőle, fontos lett volna ez a lépés ahhoz, hogy aztán majd szépen és végleges zárjam le ezt a történetet. A történetet, ami leginkább egy soha el sem kezdődött történet első néhány képkockájából állt, mely álmodozásban öltött testet, s végül reménytelenségbe süllyedt.
De nem sikerült, nem tudtam elbúcsúzni, mert megakadályozta. Nem használhattam nagy szavakat, vagy kis tetteket arra, hogy legalább kicsit emlékezetessé váljon ez az utolsó rész számomra és számára is. Mert megtagadta az utolsó találkozás fogalmát, olyan nyilvánvalóan hamis szavakkal, melyek talán az elmúlt évet is jellemezhetnék.
Kegyes hazugság. Reménykeltés. Reménykedés. Hallgatás. Menekülés. Bizonytalanság.
Utolsó találkozásunk említésekor így válaszolt: fogunk még mi összefutni, max az egyetem keretein belül nem.
Pedig dehogy fogunk. Még ha én szeretnék is, róla el nem tudnám képzelni, hogy bármikor is felvetné egy ilyen tali lehetőségét. Eddigi szavai és cselekedetei, hozzáállása, mentalitása, elbeszélései és így a róla kialakult kép alapján egyszerűen nem lehetett őszinte. Nem tudok hinni neki. Pedig mennyire szeretnék!
Hiszen olykor még mindig képes vagyok akár a legvékonyabb reménysugárba is megkapaszkodni. Így mikor azt mondja, hogy majd összefutunk, akkor oly szívesen hinnék abban, hogy valóban így gondolja, valóban szeretne még velem találkozni, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez nem igaz, és ebben mindenki más is egyetért velem. Mert az emberek udvariasak és konfliktuskerülőek, és nem őszinték. Legalábbis T erre tökéletes példa. Így annak ellenére, hogy mennyire ragaszkodom a reményhez, nem hihetek neki.
Ez puszta védekezés. Hiába vonzódom hozzá olyannyira, vagy akár szerelmes is vagyok belé, hiába érzem mellette biztonságban magam, hiába egyszerre megnyugtató és szexi számomra a hangja, hiába imádom az illatát, s tartom őt bármelyik férfinál vonzóbbnak, hiába tisztelem és elismerem és becsülöm és kedvelem, hiába érinteném meg, hiába... Nem tehetem meg, hogy higyjek neki, hogy bízzak benne, mert annak egyértelműen egy újabb, fájdalmas sérülés lenne a vége. Épp olyan, amilyet már korábban okozott... vagy magamnak okoztam. Ha hiszek neki, talán újra megtörténik, és azt a pofáraesést csak magamnak köszönhetném. Márpedig elvileg eleget tanultam ebből a hibából.
Tehát kicsit ellenkeztem csalfa szavait hallva, de végül szkeptikusan ráhagytam. Sose tudtam vele vitatkozni, nem találtam az érveket, vagy ha meg is próbáltam, a végén mindig megadtam magam neki. Persze ezen nincs mit csodálkozni, én magam vagyok a konfliktuskerülés egyik ékes bizonyítéka, ami T esetében megfelelniakarással is párosul.
De fel is bosszantott. Mindig felbosszant, ha úgy érzem nincs igaza, mégis megadásra kényszerít. Tehetetlen vagyok vele szemben. Emellett meg persze felbosszant az őszinteség hiánya, a valóság elfedése, a hazugság. S ezt nem hagyhatom annyiban! Most már tényleg alig fél hónap van hátra, nincs több személyes találkozás, nincs már semmi kötöttség, felelősség, következmény, így hát rekérdezhetek, szembeszállhatok, őszintén kimondhatok bármit. Meg is fogom tenni, miután sikerül az utolsó reménysugárkát is eltörölnöm a föld színéről.
Komment