Furcsa egy cím ez így, de végülis talán ez van a háttérben.
Múlnak a hetek, múlnak a napok, fogy az idő. Immár egy kezemen meg tudom számolni, hogy vélhetőleg hányszor fogok még találkozni T-vel. Addig pedig e-mailben tartjuk a kapcsolatot, néha fel-felbukkan msnen is, de nincs mindig bátorságom ráírni. S ha már nem lesz több infó, amit megoszthatnék vele, ha minden közös vizsga lecseng, ha vége az egyetemnek, akkor már végképp nem lesz oka a leveleknek és csevegéseknek. Akkor vége lesz teljesen.
Elhatároztam, hogy a továbbiakban "már úgysem számít" alapon állok a dologhoz, viselkedésemet nem kontrollálom, nem hazudok, nem színlelek, nem rejtem el, amit érzek. Úgyis mindegy már. Nincs mit veszítenem. Hiszen bőven nincs még szó barátságról, ami amúgy sem működhetne rendesen, amíg az érzéseim megvannak. Mást meg mit veszíthetnek? Csoporttársi kapcsolat? Ugyan.. Haverság? Abban nem hiszek. Információforrás? Nem ér az ennyit. A reményt pedig már rég elvesztettem. Nagyon jól tudom, hogy az ő fejében sosem fordulna már meg az, ami az enyémben több mint egy éve ott kavarog.
Tehát kihasználom ezt a megmaradt kis időt úgy, ahogyan tudom, ahogyan a legjobb, ahogyan jól esik. Azaz még egy kicsikét szabadon szerethetem őt - így a távolból.
Ez pedig konkrétan (jobb híján) annyit tesz, hogy boldognak szeretném látni, örömet szeretnék okozni neki, s ezért megteszek bármit - a gyakorlatban pedig azt, amit tudok és amit lehet. Sokat nem tehetek, hiszen a magánéletébe nincs beleszólásom, nem is lehetne, nem is akarom, így marad a közös pont, az egyetem. Eddig is segítettem, ahogy tudtam, de most, hogy úgymond feloldoztam magam a "titoktartás" alól, immár sokkal bátrabban tehetek meg érte bármit.
Immár nem érdekel, hogy mit gondol ő, hogy mit gondolnak a csoporttársak, és hogy mit gondol a tanár, amikor utóbbihoz odamegyek és határozottan felelősségre vonom, hogy miért is adott T-nek kevesebb pontot, mint amit megérdemel. S ezek után boldogsággal tölt el a tudat, hogy szerény megnyilvánulásom révén megkapja a megérdemelt jegyet. És persze még nagyobb boldogság, hogy ezzel ő is tisztában van, ráadásul meg is köszöni. Szépen. Szívesen.
Jószándék vagy remény? Önzetlenség vagy épp hogy önzőség ez? - ezen szavak között ingadozom, nem vagyok teljesen biztos saját cselekedeteim valódi motivációjában. Szeretnék hinni a szépben, a jóban, de hiszek az ember alapvető önzőségében is, hogy mindent magáért tesz. Utóbbiban persze a másoknak történő örömszerzés is benne foglaltatik, hiszen szeretteinket boldognak látni saját boldogságunkat is növeli.
Visszatérve tehát T-re; tényleg azért tettem, hogy segítsek neki? Hogy örömet, boldogságot adjak neki? Vagy azért tettem, hogy előbbiek engem tegyenek boldoggá, megelégedetté? Vagy talán azért tettem, hogy megköszönje, s hogy lekötelezettnek érezze magát velem szemben? És talán azért tettem, mert még mindig reménykedem abban, hogy így talán belém szeret?
De talán azért tettem, mert ez egy végső, közvetett vallomás. Egy vallomás, mely oly finoman sugall egyszerű, ám erőteljes érzéseket, hogy a mondandó útközben épp annyira veszít súlyából, hogy végül a címzettnek, ha nem akarja, ne okozzon sérülést. Biztonságos vallomás ez.
Komment