Majdnem két hét kimaradás a blogolásban. Rekord! De ma van alkalom, nagy alkalom, legalábbis annak szokták mondani. Ha várnék fél 2-ig, akkor lenne tökéletes. Talán várok...

Szülinap. Már megint. 23. És egy határidő. Egy nem teljesített határidő. Egy fogadalomé, melyet olyan könnyelműen tettem immár majdnem 1 évvel ezelőtt.

Egy csók. Egyetlen csók. Az első csók. Persze akkor még tudatlan voltam, azaz nem voltak számomra világosak annak az embernek a gondolatai és érzései, akivel el tudtam volna képzelni. Akkor még reménykedhettem. De azóta tudom, hogy nem kéne már reménykednem. Nem is teszem, de mégis valahogy... Ehh, inkább lenne vége! S vége lesz. Vészesen közeledik az a nap, óra, perc, amikor tényleg vége lesz az egyetemnek, s vége lesz ennek az egésznek. Vajon a blognak is vége lesz?

67. publikus bejegyzés T-ről. Ez a blog nagyrészt talán róla szól, és ha egyszer már nem lesz, hogy írhassak róla, akkor talán nem is lesz miről írni. De persze lesz. Mindig lesz miről írni. Ha másról nem, hát T hiányáról. Az pedig majd szépen lassan elmúlik, s jön egy másik betű, talán ugyanolyan fájdalmas, mint ez, de akkor is más lesz. Egyszer pedig majd megjelenik az a bizonyos betű is, akiről majd nem is kell írni, mert nem lesz miről. Hiszen a szép, boldog eseményeket minek leírni, azon nem rágódik az ember.

De amíg ez a betű nincs, addig itt állok 23. életévemben, és fogadalom nélkül is várom a csókot, keresem azt, aki majd felváltja T-t idebent, ám emellett örömmel meg is csókol. Mert ez a nehéz, találni két embert, akik ugyanazt akarják - egymástól.

Én eddig egyetlen embertől akartam valamit, s ő elutasított. És láthatóan nem tudom ezt megemészteni, nem tudok továbblépni. Nem tudok veszíteni, pedig az utóbbi időben ért pár veszteség, mégsem megy. Ez pedig baj. Meg kell tanulnom végre veszíteni. S nyerni is. Nyerni sem tudok. Talán az még nehezebb. És talán épp erről fog szólni ez az életévem. Nyerni és veszíteni, tanulni. Most, hogy befejezem tanulmányi éveimet, ideje elkezdeni tanulni, az életet.