Egy szokásos levéllel kezdődött. Szülinap. Találjuk ki, vegyük meg, adjuk át - mit, mikor, hogyan. Egyetlen válasz sem jött, ezért még egy levél ment. Hosszabb, számonkérő, őszinte, kemény. És igaz. Ez két levelet generált, egy védekezőt, s egy leírót. Utóbbi azt írta le, hogy ez a barátság már nem a régi, változunk, nincs időnk egymásra, ezért nem működik, s nem tudja, hogy mi a megoldás. Választ az első levelem kérdéseire ismételten nem kaptam.
Vagyis kaptam, mindenre választ kaptam. Mégpedig azt, hogy nem lesz semmi, nem lesz szülinap, nem fogunk találkozni sem, barátság sincs már. Csak így, leíróan, beletörődően. Mert ez a világ rendje... szerintük.
Ma megkaptam a harmadik válaszlevelet is. Három mondatot arról, hogy ő próbálkozott, de nincs értelme, hagyjuk. Persze már meg sem lepődöm, hogy a szülinapos kérdésem szóba sem került.

"Amiről azt hittem
Hogy ez az én világom
Soha nem volt semmi
Csak egy furcsa álom"

Naiv vagyok. Mert persze, hogy nem működött már rendesen, de attól én még barátságnak éreztem. Azt hittem, hogy lehet és érdemes küzdeni érte, és hogy amire akarunk, arra tudunk időt szánni. Ha igazam van, akkor a többiek szerint nem érdemes küzdeni és nem akarnak időt szánni. Pedig én megtettem, s megtenném értük. De úgy tűnik fölöslegesen.

"Amit annyira szerettem
Hogy élni tudtam érte
Sokszor megfizettem
De mindig megérte"

Csak azt nem értem, hogy ezt miért nem lehetett megmondani, miért nem lehet egyszerűen válaszolni, miért kell mellébeszélni, miért kell 3 mondatban drámaian lezárni. Úgy tűnik, tudták ők már, hogy nem lesz ebből a szülinapból semmi. Talán el is határozták, hogy nem fognak válaszolni. Csak némán lapítanak, hátha leesik magamtól is, hogy nem vagyunk már barátok? De kérdem én, tényleg így működik ez? Oké, T-től még elfogadtam, de 4 év barátság után tőlük ez rendkívül kiábrándító. Fájdalmas és szomorú csalódás. Ennyit ér egy barátság. Ennyit érek én, ennyit ér E (szüinapja).

"Lehet, csak ennyi
Én mindenkiben hittem"

De ha vége is egy barátságnak, miért kell ellenségesen viselkedni? Miért nem lehet szépen tudomásul venni, és normális emberként folytatni pl. mint évfolyamtársak? Mert miért ne küldhettem volna el nekik (mint évfolyamtársaimnak) az új quimby-albumot? Nos úgy tűnik nem tehetem, mert köszönet helyett az olyan kezdető levelemre, hogy "tök mindegy mi van most, de azért elküldöm...", azt a választ kaptam, hogy "???  Nem tök mindegy!".

Hát ez van. G a teljes elutasítását fejezte ki összesen 4 mondatban. Á passzivitásáról tett tanúbizonyságot egy hosszú leíró levélben. H pedig túl elfoglalt és csak védekezik. Tehát úgy tűnik, vége van, vége van annak, amibe oly sokáig kapaszkodtam, amiről azt hittem, hogy igaz, amiben hittem, amit annyira szerettem.
 

"Semmi sem számít
Ha úgyis elmúlik
Elmúlik minden."
 

Szerencsére E van, egyetlenként a barátnők közül. És marad is. Remélem!
 

Szöveg: PUF - Tréfa