Sokszor éreztem magam annak okkal, ok nélkül. Gimiben igazából tényleg az is voltam. Láthatatlan. Vagy ha nem, akkor az akartam lenni. De ha az voltam, bár ne lettem volna!
Aztán jött az egyetem, a kitörési kísérlet, s a körülmények segítettek, én magam is fejlődtem, de továbbra is önmagam voltam. Ha nem is láthatatlan, de nem látható. Vagy kevésbé látható, vagy csak kicsit látható. Többnyire elvoltam vele, mert megszoktam, és mert előnyökkel is járt ez a helyet, de gyakran okozott fájdalmat, szomorúságot, düht vagy kiábrándultságot.
S öt év elteltével barátokkal és ismerősökkel mellettem azt gondolnám, hogy vége van. Hogy immár láthatóvá váltam, és az is maradok. Legalább az ő szemükben. De nem.
Az érzések, a kétség nem múlnak el, vissza-visszatérnek. Ahogyan a szituációk is újra felmerülnek és megtörténnek.
Csoportok. Baráti társaság és projektmunkák. Az ember azt gondolná, hogy van különbség. Hogy van különbség egy baráti csapat, egy összeszokott szakirányos csapat és egy váratlan feladat miatt újonan összerakott csapat között. De nincs. Bárhol válhatok láthatatlanná.
Barátok. E-mail küldés, mivel egyiküknek szülinapja van (volt). Kérdezem mit, mikor, hol, hogyan. Válasz nincs. Személyes találkozás alkalmával ígéret válaszra van, msnes összefutás alkalmával "akkor mi van?" kérdés van. De válasz nincs. 1 hete. Ennyire elfoglaltak lennének? Hát ezer bocsánat, hogy egy számomra (számukra?) kedves embert fel "kéne" köszönteni, és ezért e-maillel zavarom őket. Hiszen vélhetőleg rendkívül elfoglaltak még ahhoz is, hogy elolvassák a leveleiket, és egyetlen rövidke választ írjanak. Nem, én nem vagyok ehhez elég elfoglalt. Igaz ugyan, hogy nem nekik kell hamarosan leadni egy 60 oldalas szakdogát, igaz az is, hogy emellett nem ők vannak tele mindenféle hülye marketinges és egyéb beadandókkal, dehát biztosan megvan rá az okuk. Legalább olyan erős okuk lehet, mint hogy épp a héten kellett temetésre menniük, és ezért ki vannak borul. Nos igen, teljesen meg tudom érteni, hiszen velem is ugyanez történt a héten. De várjunk csak! Ki is írta azt az e-mailt? Nos szóval barátok. Barátok?
Összeszokott csapat. T-re nem lehet panaszom, mind közül a legokosabb, övéi az ötletek, övé az érdemi munka. De ha nem csinálna semmit, én akkor is csillogó szemekkel gondolnék rá. Aztán ott vannak a lányok. Elfoglaltak, szerelmesek. Teljesen érthető. Egyikük lelkiismeretesen csinál is valamit, másikuk reméljük szintén csinál valamit. S ott van T mellett a másik srác. A srác, akitől féltem, a srác, akiről épp néhány hete azt hittem, hogy meg tudom kedvelni. Aztán másodszor is eljátszotta azt ,ami miatt ismét nem fog ez menni. "T tökéletes munkája" - írta e-mailben a vázlatról, amit kérte, hogy küldjünk el. És valóban, mint már fentebb is írtam, amit T csinál, az tényleg tökéletes, hiába, az ember tudja, kibe kell beleszeretnie. Csakhogy ezúttal az a bizonyos munka nem T-é volt. Hanem A-é. Az enyém. Persze mint mindig, T-é volt az ötlet, de az összeszedés, az összerakás, az összefoglalás az én munkám volt. Vagy ha a hivatalos verziót nézzük, akkor közös munka volt. T és A munkája.
Nem, nem esne ez annyira rosszul, ha nem történt volna már meg ugyanez egyszer. Ugyanez a srác, ugyanúgy T-nek tulajdonított a munkát, ami sikeres volt. Csakhogy akkor ráadásul ez a munka teljesen az enyém volt; az ötlet, a kivitelezés. Csak a siker nem..
Nem azért igyekszem én a csoportmunkákkal, hogy tetszen a tanárnak és sok pontot kapjunk. Azért igyekszem, mert jót akarok a csoportomnak, megtenni értük mindent, megfelelni nekik, s elnyerni az elismerésüket. De ez a srác eme megnyilvánulásaival erőfeszítéseimet fosztja meg értelmétől. S engem attól, amiért küzdöttem.
Új csapat. Ezt már minek is ragozni. Szintén e-mail szituáció. Információkat s felajánlást közlök. Semmi reakció. Aztán jönnek a kérdések közösbe, hogy mit és hogyan is csináljunk, hogy hogyan és hova is kell. Nem számít, hogy épp ezeket írtam meg a levélbe. Nem számít, semmi sem számít.
Mert úgyis láthatatlan vagyok.
Komment