Nővérem beteg. Influenzás, lázas. Méghozzá magas lázzal.
Idáig végig úgy gondoltam, hogy már pedig én nem akarom elkapni tőle, nem akarok beteg lenni, így nem is leszek beteg. És pont.
Aztán most elgondolkodtam. Betegség, magas láz. Egyenlő a szigorú itthon maradással. Nekem pedig van okom rá, amiért inkább itthon maradnék. Szerdán.
Szerdán temetés. Elbúcsúzás, örökre. Nem tudom, hogy szeretném-e ezt még egyszer (többször) végigcsinálni. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Mert nem akarom látni, ahogy olyan ember szenved, akit nagyon szeretek, és én nem segíthetek rajta. És nem akarok olyan dolgokra gondolni, amiktől félek.
Jobb lenne itthon maradni. Akár egyedül is, akár magas lázzal is. Ez utóbbira legalább van gyógyszer (vagy végszükség esetén zsíros ruhába csavarás), ami enyhülést hoz. De a fentire nincs.
Persze a betegség nem így működik. Sosem akkor és úgy jön, ahogyan azt az ember szeretné. Ha egyáltalán szeretné. Mert általában nem is szeretné. Nem akarja.
Hiszen ha én akarnám, akkor annak kedd estig nem szabadna felbukkannia, hogy megírhassam a zh-mat, hogy viszonylag tűrhető állapotban hazajöhessek, s csak szerdán kelljen ágyban maradnom, s aztán újra fölkelhessek, és írhassam a szakdogámat.
Vagy ha én akarnám, akkor úgy akarnám, hogy az egyetemen szökjön fel a lázam, szédüljek meg, s essek össze, azaz bele, T karjaiba.
De tudjuk, hogy ez nem így működik. A rossz dolgok nem válnak jóvá, a rosszakat nem lehet felhasználni, a rosszak sosem akkor jönnek, amikor számítunk rájuk vagy amikor reménykedünk bennük. Mert a rossz dolgok csak rosszat okoznak. A rossz nem jó.
De két rossz közül az egyik jobb.
Komment