Az előző bejegyzés (Kiscsoportos elemzés - csütörtök) folytatása.
Eljött hát a pénteki összejövetel is az előző nap tapasztalataival. Számomra ez utóbbi volt a nagyobb esemény. Három legkedvesebb barátnőmmel találkozhattam egyszerre, s ekkor jött T is. Ugyanabból az okból, amiért a csütörtöki szakiránytársak; tudta, hogy elkél ilyenkor minél több ember, s ő maga ráadásul még valamennyire kedveli is a témát.
Megfelelően sikerült ez az alkalom is, 'vendégeim' jól érezték magukat, többet beszéltek, többet nevettek, többet hülyéskedtek, mint a csütörtökiek, dehát többen is voltak, ráadásul több közvetlenebb típusú személyiség jött.
Én viszont ezúttal kicsit idegesebb voltam. Mert D barátnőnek eleget meséltem már T-ről, így kíváncsi voltam a véleményére. Mert T hozta egy barátját. És egyszerűen azért, mert jött. Hiszen a két nap összes résztvevői közül ő az, akinek - ha akarom, ha nem - egyszerűen úgy érzem, meg kell felelnem. Persze valahol ez érthető. Hiszen tudom, hogy nem vagyok jó neki, pedig annyira szeretném, s ezért muszáj igyekeznem. A szerelmes ember menthetetlen. Tudja, hogy hülyeség, hogy reménytelen, de mégsem cselekedhet másként. Szép ez és szánalmas, egyszerre.
De mindegy, szerintem jól titkolok bármiféle érzelmet, így ezúttal sem éreztem, hogy baj lett volna a fentiekből. Csak azért mégsem voltam az a fesztelen leányzó, mint amilyen csütörtökön. Hivatalosabb és visszafogottabb, aki az elején minden megszólalás után elmakogta, hogy "köszi", vagy hogy "értem". De nem baj, nem volt ez gáz, a lényeg az, hogy ők beszéljenek, nem pedig az, hogy én. Nekem elég volt bólogatni és mosolyogni. S az ment. Mosolyogtam a barátnőknek, mert örültem, hogy ott vannak; mert tudtak valamit; mert nem tudtak valamit; mert csak úgy egymásra néztünk. Mosolyogtam T barátjának, mert szimpatikus volt az, amiket mondott, és mert úgy érezte, nem megy valami, így bíztató, megnyugtató mosoly járt neki.
És mosolyogtam T-nek. S ezekben a mosolyokban több volt, mint az előzőekben. D barátnő búcsúzásnál azt mondta, hogy bár tudja, hogy nehéz, de sürgősen felejtsem el őt, mert látta, hogy hogy néztem rá. Meglepődtem. Talán igaza van, hiszen mégiscsak olyat érzek iránta, amit más iránt nem, így logikus, hogy máshogy nézek rá. De jobban belegondoltam, és azt kell mondanom, hogy nincs feltétlenül igaza.
Mert tényleg jól tudom titkolni az érzelmeket, vagyis inkább ki se tudom őket fejezni eléggé, így márpedig szerintem nem fordulhatott elő semmilyen árulkodó jel.
Másrészt viszont D jól látta, hogy több volt ezekben a nézésekben, mint a többiben. Mert ezek a mosolyok összekacsintó, "tudom, hogy ismered", "tudom, hogy tudod", "tudom, hogy szereted" stb. mosolyok voltak. Ezúttal T volt az én - egyetlen - marketinges szakiránytársam, aki megérti a kutatást, aki ismeri a zenéket, aki szereti a reklámokat, aki jobban (még nálam is jobban) ért hozzá. Kicsit bennfentes ő ebben a témában, sőt, volt zene, amit tőle kaptam. Szóval hasonló mosoly járt a csütörtöki szakirányos lányoknak is.
Persze talán nem teljesen ugyanolyan. Mert az előbbiek őszinte, egyenrangú mosolyt kaptak. T viszont elismerőbbet, ám félénkebbet és rövidebbet (habár gyakrabban). Mert nem félek a barátok vagy ismerősök szemébe nézni, de félek T szemébe nézni. Mert félek, hogy ha egyszer is egy pillanatnál tovább nézne a szemembe, meglátná az igazságot.
Pedig nézett, nézett rám, mosolygott rám, s kicsi szívem a remény rövidke, csalfa szólamját dobolta, majd raktározta el jó mélyen emiatt, de én sosem tudtam állni a tekintetét, mindig zavarban sütöttem le szemeimet.
Bárcsak lenne egyszer elég erőm belenézni a szemébe jó mélyen, meglátni és elfogadni az igazságot, és győztesen vonulni le a hadszíntérről!
Komment