Csütörtökön és pénteken először (és remélem, hogy utoljára) vezettem le két fókuszcsoportos kutatást. Nem, nem volt rossz, elég jól sikerültek (a szervezést viszont nem kívánom senkinek), érdekes volt a két csoport különbözősége.
Tulajdonképpen arról szólt a történet, hogy megkértem minden ismerősömet, akikről úgy gondolom, hogy számíthatok rájuk, hogy szánjanak rám legalább 1 órát. Nézzenek meg pár reklámfilmet, hallgassanak meg pár reklámzenét és válaszoljanak ezekkel kapcsolatban kérdésekre, így segítve a szakdolgozatomban.
(Ez a "minden ismerős, akikre számíthatok" egyébként max 10 ember, aminek én azért - félreértés ne essék - nagyon is örülök.)
És ők jöttek is. Néhány barátnő csak kisebb-nagyobb nehézségek és bosszúság árán, míg szakiránytársaim egyetlen szó nélkül. Persze végülis mind ott voltak, és ez a lényeg, de kicsit elgondolkodtam ezen a hozzáálláson.
Akiket azért hívok, mert barátok, és számítok a baráti segítségükre, ők ezt így is fogják fel: mint egy baráti dolog, ami lazább hozzáállást és nagyobb rugalmasságot feltételez. Lehet időpontokat rakosgatni, lehet késni. Pedig...
Na jó, mégiscsak muszáj kiírnom magamból. Hiába mondja azt G barátnő, hogy lát bennem potenciált igazi barátságra, azt hiszem ez mégsem menne. Egyrészt, amit már eddig is tudtam, hogy nehezen vagy egyáltalán nem tudja elfogadni a gondolkodásomat. Másrészt viszont, van amit már én sem tudok elfogadni tőle. Eddig sem értettem meg sok mindent vele kapcsolatban, de elfogadtam. Még azt is elfogadtam, hogy késett a baráti összejövetelekről. De az, hogy erről a mostaniről képes volt 15-20 percet késni, úgy, hogy előtte direkt felhívtam, az ezúttal túl sok nekem. Nem, nem szóltam ott, H barátnő így is eléggé mérges volt, én pedig kínosnak éreztem volna még jobban szóvá tenni a dolgot mások előtt. Mert hogy ezúttal nem baráti összejövetelről késett.
Három másik embertől kértem szívességet, akik közül kettőt bár kedvelek (és talán ez viszont is igaz), azért barátságnak nem nevezhetném a kapcsolatunkat. Szakiránytársak, csoporttársak, akik tudják, hogy milyen nehéz egy kutatást véghez vinni, és ezért szó nélkül jönnek és segítenek, sőt egyikük még a barátnőjét is hozta. És tudják azt is, hogy milyen nehéz a közelgő határidőig egy szakdogát összehozni - egy cipőben járnak velem, jobban megértenek, mint a saját barátnőim. (Kivéve persze E-t, aki szintén szenved. :)
Szóval a lényeg az, hogy G-t egyáltalán nem érdekelte mindez, késett, ahogy szokott, nem számított, hogy ezúttal három másik, számára ismeretlen embernek kellett miatta - s végülis miattam - fagyoskodnia a hidegben. Én éreztem emiatt rosszul magam. Mert ez nem baráti találkozás, ez annál elvileg hivatalosabb esemény volt. Vajon állásinterjúról is késni fog? És randiról? De tulajdonképpen nekem mindegy. Ha ő nem is mondott le rólam, én viszont lemondtam róla. Aki ennyire nem képes tekintettel lenni másokra, azt én sem tudom tolerálni. Kár érte.
Ez volt tehát a csütörtöki csoport kiemelhető eseménye. Öt lány jött, szépen békésen elbeszélgettek. Én magam is a kezdeti technikai figyelmetlenségek után egészen jól levezettem a kutatást, nem voltam zavarban sem. És legalább kiderültek a hibák, hogy másnap minden tökéletes legyen. Persze soha semmi nem az.
Komment