Megtörtént, eljött végül az, aminek egyszer el kellett jönni, de amit az ember nem akar és nem kíván másnak sem.
Amikor egy idős ember elalszik és többet nem ébred fel az nagyon szomorú, de valahol megkönnyebbülés, mert legalább békésen ment el. S számára nem volt már túl sok lehetőség az életben. De akkor is!
Meghalni egyáltalán nem jó. Vagyis inkább az nem jó, ami utána jön, mert nem tudod mi vár rád. Azaz valószínűleg tudod, és ez még rosszabb. Mármint annak, aki nem vallásos. Nem hihetsz a mennyországban, a pokolban, még a reinkarnációban sem. Úgy gondolod, - mert hiszel a tudományos magyarázatban, - hogy utána nincs semmi. Olyan ez mint az az alvás, amikor nem álmodsz, s nem is emlékszel arra, hogy aludtál. Mert közben nincs semmi. Az alvásnál az a jó, hogy aztán felébredsz és folytatod tovább a dolgaidat. De a halálnál ez a semmi a végtelenségig tart. És ez az amit én nem tudok felfogni ép ésszel, és ez az amitől én a világon a legjobban félek. Ez a halálfélelem. És ennél nincs rosszabb érzés.
Nem is fogom soha többet visszaolvasni e bejegyzésnek ezen részét, mert nem bírom. Mert akkor újra át kell élnem ezt a félelmet.
De a lényeg, hogy tegnap elvesztettem az egyik nagypapámat. És nem érzek semmit. Anyukám közölte a hírt és semmi. Belegondoltam, hogy nincs többé és semmi. Csak üresség. Nem sírok, nem dühöngök, nem teszek semmit. Csak ide írok.
Korábban elképzeltem már, hogy mi lesz majd, mi fog történni, ha bekövetkezik, de akkor sem jutottam sokra.
És elmondani sem tudom másnak. Mit mondhatnék, hogyan mondanám, miért mondanám? Hát leírom ide, mert ez legalább egy megoldás.
Persze tudom, hogy nem ennyi volt. Fog még fájni, fogok még sírni, fogok még dühöngeni, fogok még félni.
Mert már tudom milyen ez, milyen a temetés, és milyen látni szenvedni azt, akit nagyon szeretünk.
De most még minden olyan mint eddig volt. Szélcsenden túl, viharon innen.
Komment