Azaz vége az első hetemnek az utolsó félévemből (elvileg).
Rövid volt, jól indult, laza volt. Kedd és csütörtök; 2 napos hét tulajdonképpen. Jövő héten már nem pont így lesz.
Barátnők közül összesen E-vel lesz pár közös órám, valamint még a marketinges ismerősökkel lesz szerencsém találkozni.
T-vel is. Mert így döntöttem. Könnyebb mint tavaly, de azt hiszem, igaza volt Kamikazenak, hogy csak az egyetem befejezésével fogok tudni teljesen megszabadulni tőle. Persze addig is bármi/bárki jöhet, ami/aki változást hoz, de alapvetően én most már erre a 4-5 hónapra így maradok. Nem baj, ettől még megpróbálom a továbbiakban a lehető legjobbat kihozni az időszakból és magamból.
Vagyis szeretném, szerettem volna kihozni. Az ember megpróbál jókedvű és pozitív lenni, lassan el is hiszi, hogy így van, hogy tényleg lehet és van is értelme felfelé indulni. Megy kitartóan, büszkén, egyre vidámabban, aztán szépen kap a képébe egyet az élettől.
Váratlan hátba támadást, igazságtalanságot, olyat, ami mellett nem lehet egyszerűen, további kitartó vidámsággal elsétálni. Mert az érzéketlenség, de főleg nagyon megterhelő. Hamar elfáradna az ember felfelé, összeesne, majd legurulni... egészen le a mélybe.
Mert hogy máshogy definiálhatnám azt az esetet, hogy egyik pillanatban még vidáman festetem be a hajamat, megpecsételve ezzel új, boldog és optimista életem kezdetét, másik pillanatban viszont már a telefonos értesítést követően összeszorult szívvel képzelem magam elé nagypapámat az intenzív osztályon rengeteg csővel és gépekkel?
Tudom, ez az élet, s az utóbbi egy ideje benne lehet a pakliban, én pedig önző vagyok, hogy felháborodom rajta, mert keresztül húzza a számításaimat. De mégis, ez így tényleg nem igazságos! Sikerült végre kitörnöm az előző éve(i)m sötét, nyomasztó világából, elkezdtem építkezni felfelé, és erre jön valami, ami össze akarja ezt dönteni, vagy elvárja, hogy én magam romboljam le. S hiába küzdenék ellene, ez a történés és lehetséges következményei egyike azon rossz dolgoknak, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel együtt kell élni. S ez benne a nehéz.
Komment