Változások. Néha változni kell. Vettem élénkszínű felsőket, levágattam a hajam és változtatok a színén. Ez csak pár külsőség, de mégis sokat jelentenek.
Hamarosan vége a szünetemnek. Hamarosan elkezdődik - valószínűleg - az utolsó félévem az egyetemen. Hamarosan nagy kihívások elé nézek; szakdolgozat, nyelvvizsga, államvizsga stb.
S hamarosan újra találkozom emberekkel, akikek szeretek, kedvelek, vagy egyszerűen csak ismerek, vagy akár olyanokkal is, akiket még nem.
Utolsó lehetőségek, utolsó találkozások, utolsó cselekedetek. Aztán vége lesz; megszűnik a kötelezettség, megszűnik a kötöttség, megszűnik a kötődés.
Gyorsan elmúlik majd ez a 4-5 hónap, eltelhet akár ugyanúgy is, mint az eddigi 9 félév, vagy mint az utolsó 2 félév... Igyekezve vagy lemondóan, T-gondolatokkal vagy anélkül.
De most úgy érzem, hogy nem szabad ugyanúgy telnie, mint az eddigieknek. Hogy képes vagyok változtatni ezen, a kezembe (és a fejembe) venni a dolgokat. Változtatni akarok, változást akarok, változni akarok. És tudok, talán tudok.
Hogy mi kellett ehhez? Idő, msn és egy vígjáték.
Az idő relatív, kevés a változáshoz, túl sok a gondolkodáshoz. De most már eltelt annyi, hogy lenyugodjanak bennem a dolgok - nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy leülepedjenek, elhalványuljanak, jelentéktelenebbé váljanak érzések és gondolatok.
Itt most T-re is gondolok. Ma barátias csoporttársként meg akartam osztani vele örömömet msn-en, amit neki is köszönhetek. Aztán mikor sor került volna rá, éreztem, hogy úgy izgulok ahogy máskor, amikor meg akartam őt szólítani. Mindig félve-izgatottan kattintottam rá, küldtem el az első üzenetet, vártam az első válaszát, és végig bennem volt a feszültség, a zavar, amíg beszélgettem vele. S ennek felidézése okozta, hogy ma végül mégsem kezdeményeztem beszélgetést. Még időt kérek!
Persze lehet, hogy sosem fog vele kapcsolatban megszünni ez az állapot, de majdnem 1 hetem van még felkészülni a vele történő kommunikációra. Jobb ha kihasználom. Már most is könnyebb. Már nem dobban úgy meg a szívem, mikor az msn jelzi, hogy belépett, már nincs karantéban, hanem hagyom elveszni a többiek között, már nem lesem folyamatosan, hogy bent van-e, már nem rakok be csak azért zenét vagy írok ki személyes üzenetet, mert szeretném, hogy lássa. És nem jut ő eszembe mindenről, és tudom, hogy nem ő a nekem való. Talán lassan megértem azt is, hogy nem én vagyok a neki való. Talán lassan rossz érzés nélkül veszem majd tudomásul azt is, ha más lánnyal beszélget vagy utazik.
Msn. Jó barátom élete sem egyszerű, vagy inkább nehéz, s ez nem túl jó irányba változtatja hangulatát és gondolatait. Mégis, most - az idő mellett - a tegnapi vele folytatott msn-es beszélgetésem az, ami pozitívan hatott rám. Furcsa az ember, vagy csak én vagyok furcsa, de negatív és depressziós vélekedései valami hihetetlenül erősen dacos optimizmust élesztettek bennem. Egyszerűen nincs más választásom a lehangoló sorokkal szemben, mint hinni... nem is hinni, tudni és bebizonyítani az ellenkezőjét. Mert olyan nincs, hogy minden rossz, hogy az élet igazságtalan, hogy az ember nincs befolyással a sorsára, stb! És ezt most nem is bizonygatom, hanem igenis állítom, hogy így van!
És erre tett még rá egy lapáttal egy viszonylag jó vígjáték, amit ma a moziban láttam. A főhős szánalmas élete egyszeriben megváltozik és megtalálja a boldogságát, amikor a korábbi gyakorlattal ellentétben elkezd mindenre igent mondani. Persze ez egy film, nem lehet igaz, sarkított, túlzó és meseszerű, de minden mesének van valóságalapja. Légy pozitívabb, és az életed is azzá válik!
Így alakult hát, hogy egy film, egy beszélgetés és az idő múlásának hatására szeretnék kilépni az eddigi hónapok sötétszürke homályából, és pozitívabb változások elébe nézni. Most már érzek hozzá elég erőt. Erőt, magamban.
Komment